Moszkvát látni és…
Az 1990-es Crazy World lemezen kiadott Wind of Change hivatalos története szerint Klaus Meine-t előző évi moszkvai fellépésük ihlette, amikor szembesült a glasznoszty áldásos hatásaival. Például, hogy a Cinderella, a Bon Jovi, Ozzy Osbourne, a Skid Row, a Mötley Crüe társaságában felléphettek a Központi Lenin (ma Luzsnyiki) Stadionban, a Moscow Music Peace Festival-on.
Amúgy a bulit pont egy Sex Pistols-nótával nyitotta a Skid Row. A fagyi visszanyalt?
Amíg mindenki agyal a saját összeesküvés-elméletén, én idézek a Scorpions énekesének szövegéből:
„A Moszkvát követem egészen a Gorkij parkig / Hallgatom a változás szelét (…) És gondoltad volna valaha, / hogy ennyire közel lehetünk egymáshoz, mint testvérek? / A jövő a levegőben van, mindenhol érzem / A változás szele fúj.”
Így megy a Wind of Change, s a sorokat olvasva az ember hajlamos elhinni Klaus Meine-nek, hogy megérintette a változás szele.
Azt megelőzően, a moszkvai megakoncert után három hónappal ledöntötték a berlini falat, amelynek helyén 1990 nyarán a Scorpions kezdte Roger Waters The Wall koncertjét.
Ily módon a rockzene és a nagypolitika összefonódott. Ám Patrick Radden Keefe szerint, szemben a nyugati demokráciákban élőkkel, a CIA munkatársai nem hittek a Szovjetunió széthullásában. Ők – miként mi, a keleti blokkban vegetálók – úgy vélekedtek, amíg a világ, addig lesz CCCP. S mert a ruszkik – miként itteni elvtársaik – rettegtek a rockzene, a koncertek hatásától, hogy nem tudják irányítani a tömegként megjelenő fiatalokat, nosza a Központi Hírszerző Ügynökség kulturális fegyverként használta a műfajt, legyen jogos a rettegésük.
Öntudatlan ügynökök
Ráadásul Satchmo koncertkörútja érintette Kelet-Berlint, Prágát, Belgrádot, Bukarestet, Szófiát. Rajta kívül a keleti blokkot felkereste Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, Dizzy Gillespie, Dave Brubeck, a Modern Jazz Quartet. A fogadó népi demokráciákat kevésbé értjük, a küldő USA-t annál inkább, tudniillik a Jazz Ambassadors – A jazz nagykövetei program az amerikai muzsikát, a szabadság életérzését volt hivatva exportálni. Manapság a demokráciaexport soft power módszereként hivatkozik az efféle ténykedésekre a politológia.
Armstrong került kellemetlenebb helyzetbe is mint a soft power öntudatlan eszköze. 1960-ban, amikor Belga Kongó Kongói Köztársaság (ma Kongói Demokratikus Köztársaság, előtte Zaire) néven kikiáltotta függetlenségét, körutat tett az országban. Satchmo házigazdája CIA-titkosügynök, a helyi állomásfőnök volt, aki elvitte a szakadár Katangába, amely tartomány Moise Csombe vezetésével elszakadt Kongótól. Az egykori gyarmat első szabadon választott elnökét, Patrice Lumumbát a Szovjetunió támogatta. Szűk tizenkét hét után, CIA közreműködéssel, megpuccsolták Lumumbát, majd Katangában Csombe katonái kivégezték, mindössze egy hónappal Armstrong látogatását követően. A terület fontosságát az adta, hogy rendkívül gazdag uránban. Satchmo útjával igyekezett bizonyítani az USA, hogy egyáltalán nem rasszista, miként a szovjetek híresztelték.
Hasonló okokból szerveztek turnét Nina Simone-nak Nigériába 1961-ben. Méghozzá az Amerikai Afrikai Kulturális Társaság, ami a központi hírszerzés fedőcégeként tette a dolgát. A zseniális énekes-dalszerző-zongorista (Feeling Good, Don't Let Me Be Misunderstood, I Put A Spell On You, Sinnerman, I'm Gonna Leave You) polgárjogi aktivistaként szintén hallatta hangját, s Martin Luther King megölése után elhagyta az Államokat.
Az absztrakt expresszionista fegyver
Szintúgy nem konteó, hogy a Központi Hírszerző Ügynökség a képzőművészetet is felsorakoztatta fegyverarzenáljában. Már a szervezet 1947-es alapításakor felállították a Propaganda Assets Inventoryt (PAI), hogy akadályozzák a kommunista ideológia művészetekbe való beszivárgását. A PAI (tulajdonképpen a CIA) nyolcszáz újságban és szervezetben volt érdekelt. Támogatta többek között az Állatfarm rajzfilmes feldolgozását, jazzmuzsikusok meg a Bostoni Szimfonikusok turnéit, az absztrakt expresszionistákat. Jackson Pollock, Mark Rothko, Willem de Kooning és Robert Motherwell műveivel akarták a kommunistáknak bemutatni a szabad világ művészetének felsőbbrendűségét. Truman elnök csak annyit mondott a nonfiguratív festészetről:
Ha ez művészet, én hottentotta vagyok.
A siker meglehetősen karcsú lehetett, mivel a Szovjetunióban a húszas évektől a szocialista realizmust tették követendővé, az absztraktot pedig dekadens burzsoá terméknek bélyegezték.
A vörös punk
Maradjunk a Szovjetuniónál, az egykori KGB-ügynök, Alexandrov Volosin, tíz éve egy tévéinterjúban kijelentette: a szovjet titkosszolgálat robbantotta ki és irányította a hetvenes évek közepi punkmozgalmat Angliában és Amerikában. A nyugalmazott ügynök szerint a Sex Pistols 1976-os bemutatkozó kislemezének A oldalos dalát, a Anarchy in the U.K.-t szovjet propagandapszichológusok kreálták.
Miként a következő évi EP-n a God Save the Queen-t, amelyet II. Erzsébet királynő koronázásának huszonötödik évfordulójára írtak. Az ünnepi alkalom nagyobb dicsőségére így indul a szám: „Isten óvja a királynőt, / a fasiszta rezsimet”.
Az idős kém a Pistols mellett a „támogatott” bandák közt említette a Clasht, az Exploitedet és az amerikai Ramonest. A zenék mellett az életformát, az ellenkultúrát erősítették a ruszkik, amit két szóval lehet jellemezni, a punk szellemiség alapvetéseivel: anarchia, nincs jövő.
Konteó, avagy valóság? Vélhetően sosem tudjuk meg. Mindenesetre a punkbandák bevonultak a rocktörténelembe. A stílus máig eleven világszerte, miközben a Scorpions életművén évről évre vastagabb a por.
