Konteó: Kevésen múlt, hogy Blondie nem lett Ted Bundy áldozata

New York valódi Sin City volt

A hetvenes évekbeli New Yorkot erőszakos bűnözők tartották rettegésben. A repülőterekre érkező turisták elkerekedett szemmel böngészték a kezükbe nyomott szórólap szövegét, ami nem volt más, mint „Túlélési kalauz New York városába látogatóknak.” A hatást fokozta a borítót díszítő csuklyás koponya, és a felirat: „Üdvözöljük a félelem városában!” A kiadvány figyelmeztette olvasóját, hogy este hat óra után nem ajánlatos az utcákon sétálni, valamint kilenc pontban foglalta össze az önvédelmi praktikákat.

Ilyen körülmények között pincérnősködött Debbie Harry a metropolisz egyik leglátogatottabb éjszakai bárjában, a Max’s Kansas Cityben, ahol megfordult John Lennon és Andy Warhol is. Persze civil munkája mellett énekelt a Wind in the Willowsban, majd a Stilettosban. Ez utóbbi gitárosával, Chris Steinnel élt, akivel később megalapították az Angel and the Snake együttest, amelyet hamarosan Blondie-ra kereszteltek. Azért választották a szőke nevet, mert a kamionsofőrök rendszeresen az énekesnő után kiabáltak: Hey, Blondie!

A hetvenes évek végére a Blondie befutott, Debbie Harry punkikonná vált. A Parallel Lines (1978) lemez, rajta a Heart of Glass-szal világsztárrá avatta a csapatot.

A sorozatgyilkos karaktere

Ha azt írom, Theodore Robert Cowell, szinte senkinek nem ugrik be semmi. Ha azonban mostohaapja nevét, aki adoptálta az ötéves Tedet olvassák: Bundy, hopp, beugrik minden idők legismertebb sorozatgyilkosa. Ráadásul Ted Bundy átrajzolta a sorozatgyilkosokról kialakult klisét. Jóképű, iskolázott, intelligens, megnyerő személyiség volt. Az egyik énje legalábbis, amelyiket családtagjai, barátai, barátnői ismertek. Kétarcú viselkedését segítették jogi és pszichológiai tanulmányai. Társadalmi megbecsültségét pedig a seattle-i rendőrség kitüntetése növelte, amit akkor kapott, amikor megmentett a vízbefúlástól egy hároméves gyereket. Naná, hogy sokan hittek ártatlanságában a tárgyalások alatt, amelyeken eleinte saját védelmét látta el.

Bundy jellemzően sérültnek, vagy rendőrnek adta ki magát, és kért segítséget áldozataitól, akiket elrabolt és megölt. Számos holttesttel fajtalankodott. Akadt, akiket álmukban vert agyon, esetleg félholtra, majd erőszakoskodott.

Véletlenül bukott le, amikor menekülni kezdett Volkswagen bogarával egy nyomába eredő rendőrautó elől. Igazoltatás közben kiderült, hiányzik az utasoldali ülés, a csomagtartóban pedig feszítővasat, símaszkot, kötelet, bilincset, drótokat és jégcsákányt találtak. A rendőrségen a 19 éves Carol DaRonch azonosította Bundyt mint a férfit, aki rendőrnek kiadva magát kocsijába rángatta, fegyverrel megfenyegette, ám a lánynak sikerült kiugrania az autóból. Az ő története meglehetősen hasonlít a Debbie Harry által előadotthoz.

A tárgyaláson Ted Bundyt emberrablás miatt elítélték. Mivel önmagát védte, a börtönből átmehetett a könyvtárba, ahonnan megszökött. Hamar elkapták, fél évre rá azonban újra meglépett, s 1978-ban újabb három gyilkosságot követett el, három áldozata azonban túlélte támadását. Végül hosszas fellebbezések után, 1989. január 24-én villamosszékben végezték ki a floridai állami börtönben.

Egy halványuló emlék

Harminc évvel később Debbie Harry önéletrajzi könyvében, a Face It (magyarul: Ez van) címűben számolt be az őt ért támadásról. Bundy kivégzése után esett le a sztárnak, hogy valószínűleg a sorozatgyilkos kocsijába ült be két évtizeddel azelőtt az éjszakai New Yorkban. 2002-ben a MOJO zenei havilapban elevenítette fel a sztorit.

„Késő este volt, megpróbáltam átjutni a Houston Streeten a Lower East Side-ról a Hetedik sugárútra. Valamiért nem voltak taxik, én nagy platformcipőt viseltem. Egy folyamatosan ott köröző autóból kikiabált a sofőr: Gyere, elviszlek! Beadtam a derekamat és beszálltam. Rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. Először is rettenetesen meleg volt a kocsiban, az ablakok mégis majdnem teljesen fel voltak húzva. A jóképű fickó fehér inget viselt és nagyon büdös alkoholszaga volt. Le akartam engedni az ablakot, de se tekerőkar, se kilincs nem volt. Körülnéztem és láttam, hogy az autót szétszedték. Nem volt benne semmi. A tarkómon égnek állt a szőr.”

A Miami Herald 1989-es számában Harry elmesélte menekülését: az utasoldali ablak résén kipréselte a kezét, hogy kívülről nyissa ki az ajtót.

Amint ezt meglátta, nagyon gyorsan befordult a sarkon, én pedig kipördültem az autóból és az utca közepén landoltam

‒ idézte fel Debbie Harry.

Mint fentebb írtam, az énekesnő története nagyban hasonlít a Carol DaRonch által a rendőrségen és a bíróságon elmondottakra. Ez nem jelenti azt, hogy Harry hadovált. De azt sem, hogy Ted Bundy fehér Volkswagen bogarába szállt be azon az estén. Nyomozók és szakértők mindenesetre megkérdőjelezik az énekesnő visszaemlékezését, mondván, a rendelkezésre álló adatok szerint Bundy valószínűleg nem tartózkodott New Yorkban abban az időben, ráadásul gyilkos tevékenységét később kezdte el.

A döntést rábízom minden kedves olvasómra, vajon igaz-e, vagy fantáziálás Debbie Harry sztorija.