
Maga a név – Beszélő Fejek – a basszusgitáros Tina Weymouth szerint a TV Guide egyik számából származik, amely megmagyarázta a televíziós stúdiók által használt kifejezést, amikor egy személy fej-vállról szóló felvételét úgy írják le, hogy „teljes tartalom, nincs akció”. Az induláskor valamennyien a Rhode Island School of Design hallgatói voltak, trióként – Byrne és Weymouth mellett a dobos Chris Frantz – főként feldolgozásokkal szórakoztatták a barátokat, és úgy érezték, a Talking Heads kifejezés tökéletesen passzol hozzájuk. Nem sokra rá pedig (a 2006-os bezárásáig) Manhattanben, a Bowery 315 alatt található, kultikussá vált rockklubban a korai amerikai punk-rock olyan formációival osztoztak a színpadon, mint – az emlegetett Ramones mellett – a Patti Smith Group, a Blondie vagy a Television.
A CBGB – mely amúgy a Country Blue Grass Blues rövidítése – létrejöttét valójában az onnan sok-sok tömbbel odébb lévő West Village-i lakók tiltakozásának köszönhette. Az eredetileg folkénekesi babérokra törő Hilly Kristal 1969-ben ugyanis Hilly’s néven két szórakozóhelyet nyitott Manhattanben: egy éjszakai klubot a 13. utcában és egy bárt a Boweryn. A nagyobb fantáziát az előbbiben látta, ahova – kamatoztatva a legendás jazzklub, a Village Vanguard, illetve a Central Park Music Festival programjainak szervezése során szerzett tapasztalatait – elsősorban country- és könnyedebb jazzprodukciókat hívott. Az egyre zajosabb sikerek azonban kiváltották a West Village-i lakók ellenérzését és tiltakozását, így a sorozatos feljelentések és hatósági eljárások után Kristal 1973-ban kénytelen volt bezárni a szórakozóhelyet, és attól kezdve a kínai negyed keleti határán fekvő bárjára koncentrált.
Ebben az időben New Yorkban meglehetősen kevés olyan hely akadt, ahol fiatal, „szabadúszó”, az akkori szupersztároktól eltérő világban mozgó zenekarok felléphettek. Ilyen volt például a Mercer Arts Center, amely 1973 augusztusában összeomlott, vagy a Max’s Kansas City, amely aztán számos tulajdonosváltás után bezárt. Végül ilyen lett – tulajdonképpen véletlenek sorozata után – a Boweryn lévő Hilly’s, amely 1973 decemberétől CBGB néven vonult be a rocktörténelembe. A zenészek visszaemlékezése szerint koszos volt, meleg és izzasztó, de aki az új idők új dalaira vágyott, az remekül érezhette magát benne. Merthogy a mindenre nyitott tulajdonos – sör-vacsoráért – a kevésbé látogatott napokon ifjú, feltörekvő rockzenekarokat is a színpadra engedett.
Így kezdte ott a pályáját az amerikai új hullámos színtér későbbi meghatározó csapata, a Talking Heads. A trió egy darabig a Ramones előtt melegítette a közönséget, majd a korábban a Modern Loversben játszó billentyűs-gitáros Jerry Harrison csatlakozásával (1977. március) zenei világa egyre tágasabb és összetettebb lett. A Blondie-hoz hasonlóan ők is elég hamar kinőtték a CBGB kereteit, és a Ramones mellett szintén a Sire Recordshoz szerződtek.
Talking Heads – Psycho Killer (1977)
Pedig az első demókat még a CBS-nek küldözgették, de úgy látszik, hiába. Az első kislemezük, a Love → Building on Fire mindenesetre a Sire Recordshoz jött ki, ahogy valamennyi későbbi kiadványuk is. Mindenekelőtt az első LP-jük (Talking Heads: 77), rajta a Psycho Killer című dallal, mely először jutott be a Billboardon a Top 100-ba (az album is). Ez az az év, amikor Jerry Harrison csatlakozott hozzájuk, és ekkor lett – az egyik CBGB-fellépésület látva – a Talking Heads menedzsere Gary Kurfirst, aki egészen a feloszlásukig intézte a zenekar ügyeit.
Talking Heads – Take Me To The River (1980)
Az 1978 júliusában megjelent More Songs About Buildings and Food LP volt az első kiadvány, ahol együttműködtek Brian Enóval, és az első, amelyre a saját szerzemények mellett egy feldolgozás is rákerült – Al Green 1974-es slágerét értelmezve újra. A Take Me To The River 1978 júniusában kislemezen szintén megjelent (B oldalán a Byrne által írt Thank You For Sending Me An Angellel), és később is a zenekar repertoárján maradt. Az évenként érkező, ugyancsak a producer Brian Eno irányításával készült folytatás (Fear Of Music, 1979, Remain In Light, 1980) pedig végképp megszilárdította helyüket az új hullámos élvonalban.
Talking Heads – Life During Wartime (live, 1980)
Négyévnyi folyamatos publikálás után közel három év felvételi szünetet tartottak, miközben nyolctagú zenekarként turnéztak az Egyesült Államokban és Európában. Az 1983-as Speaking in Tongues pedig anyagi értelemben is meghozta számukra az áttörést, rajta a Talking Heads egyetlen amerikai Top 10-es slágerével, a Burning Down The House-zal, melyhez ismét készült egy, az MTV-n gyakran forgatott videóklip (rendezte: David Byrne).
Talking Heads – Burning Down the House (1983)
Ez az album volt amúgy az utolsó, melyet turnén népszerűsítettek (ennek dokumentációja a Stop Making Sense film és LP), bár az évtized második felében még további három stúdiónagylemezt készítettek. Az 1985-ös, country-popos Little Creatures-on olyan slágerek hallhatók, mint az And She Was vagy a Road To Nowhere, az 1986-os, hasonló jellegű True Stories voltaképpen Byrne zenés vígjátéka, a többiek vendégszereplésével, míg az 1988-as Naked erős afrikai hatást mutatott. De ekkorra a Talking Heads már annyira David Byrne egyszemélyes projektjévé változott, hogy 1991-ben hivatalosan is feloszlottak. A gitáros-énekes frontember pedig végképp szólópályára lépett.
Talking Heads – And She Was (1985)
A zenekar többi tagja Shrunken Heads néven folytatta, sőt, The Heads néven 1996-ban egy nagylemezt (No Talking, Just Head) is megjelentettek, de aztán végképp feladták a szélmalomharcot. Merthogy a Talking Heads David Byrne nélkül már közel sem gyakorolt olyan elementáris hatást a popkultúrára, mint vele. Azóta is számos előadó hivatkozik rájuk mint inspirációs forrásra (a teljesség igénye nélkül, alfabetikus sorrendben: Foals, Nelly Furtado, Alex Kapranos (Franz Ferdinand), Kesha, LCD Soundsystem, Primus, Trent Reznor (Nine Inch Nails), St. Vincent, Eddie Vedder (Pearl Jam), Weeknd, sőt a Radiohead a nevét az 1986-os Talking Heads Radio Head című daláról vette.
Talking Heads – Wild Wild Life (1986)