Ráadásul ezek az esték azok, amikor csökken az oly gyakran zavarba ejtő érzés, hogy míg a színpadon pezseg az élet, forró ritmustól szikrázik a levegő, ellenállhatatlanul mozgásra késztet a népzenék ősi ritmusa, a néző székébe dermedve, mozdulatlanul bámulja mindezt. A színházi előadások ezen ellentmondását a Bartók fesztiválok folklór estjei feloldják valamelyest, mert a koncertek után kiül a zenekar az MMIK előcsarnokába, melléjük penderül a koncert táncospárja, kézen fogják a kitóduló közönséget, és indul a tánctanulás. Ez szokott a felhőtlen szórakozások ideje lenni a szemináriumok hallgatóival, professzoraival, zenészekkel. Idén sajnos alig pár ember jött el a rengeteg résztvevő közül, és a külső közönség is picinyke volt, így hát bőven elfértünk a - kissé barátságtalan fényű - hallban, de a hangulat így is remek volt.
A Téka együttes nem zavartatta magát, mindent beleadott, leszámítva a külső megjelenést. Énekesük, Tárnoki Beatrix díszes népviselete mellett a négy férfi szedett-vedett, gyűrött utcai ruhájában úgy nézett ki, mintha egy hete ebben az öltözékben zötykölődtek volna valami lepukkant buszban, poros falusi utakon. Nem várok én feltétlenül díszes lajbit, bokát verdeső parasztinget, de vasalt, tiszta ruhát, némi összhangot egymás közt és az énekesnővel igen. Ezt aztán feledtette profizmusuk és a három megszólaló zenész (Ökrös Csaba, Lányi György és Havasréti Pál) kedélye, jó humora, amivel a dalok eredetét elmesélték, a hangszereket bemutatták, és az a kerékbe tört angol, amivel mindezt zanzásítva tolmácsolták is.
A mosoly csak Soós András arcáról hiányzott, akinek totálisan flegma és érzéketlen arckifejezése éles ellentétben állt tüzes játékával. Furcsa látványt nyújtottak, mi tagadás, de annál jobban zenéltek. Láttunk-hallottunk magyar dudát, a ritkaság négy húrú kontrát, kobzát, ütőgardont, tekerőt, utóbbiról megtudtuk, hogy első ábrázolása egy XII. századi (!) spanyol templom freskójáról származik, hallottunk a magyarral erős rokonságot mutató észak-afrikai dallamokat Bartók gyűjtéséből, és sok, szívet melengető igazi magyar falusi népzenét a legnevesebb gyűjtőktől (Kodály, Lajtha, Rajeczki, Domokos Pál, Kallós Zoltán, Martin György, Olsvai Imre) és a saját gyűjtésükből.
A közreműködő táncosok, Nagypál Anett és Ramasz László még jobban felpezsdítették a hangulatot, utóbbi lehengerlő temperamentumát nehéz volt ülve nézni, legszívesebben táncra perdült volna az ember. Másfél óra elteltével meg is tette minden jelenlevő a táncházban.
