Kontúros ködképek

Az először 1895-ben befejezett - később többször átírt - opera színpadi előadására, elsősorban a cselekmény szegénysége, valamint a partitúra újszerűsége miatt nem sok esély kínálkozott (a premier végül 1902-ben volt Párizsban). Londonban hajlandónak mutatkoztak egy koncertszerű bemutatóra, Debussy azonban hevesen tiltakozott: "Ha művemnek van bármi értéke, az éppen a zene és a dráma kapcsolata. Nyilvánvaló, hogy koncertszerű előadásban ez a kapcsolat eltűnik, és nem érhetné szemrehányás azt, aki netán semmitmondónak találná az opera 'beszédes' szüneteinek tömkelegét. Mi több: a mű egyszerűsége a színpadon jelentőségteljes lehet, koncertszerű interpretációban azonban orrom alá dörgölnék Wagner amerikai gazdagságát, és én ágrólszakadtnak tűnnék, aki nem képes megfizetni a kontrabasszus-tubákat..."

Soha aktuálisabb mondatokat. Hiszen a véletlen úgy hozta, hogy a Debussy legfőbb ellenlábasának, Wagnernek rendezett napokon alig egy hete a Művészetek Palotájában koncertszerű előadásban hallhattuk éppen azt a Párizsban, 1893-ban bemutatott Walkürt, mely negatív értelemben végzetes hatást tett Debussy művészetére: ettől kezdve tudta, hogy mit nem akar az operaszínpadon. Mindamellett a Fischer Ádám és most a Kocsis Zoltán által dirigált előadások rámutattak arra, amit már régóta tudtunk voltaképpen, hogy ugyanis nincs kibékíthetetlen ellentét a két zeneszerző között. Sőt, most éppen közös vonásaik voltak a legszembeötlőbbek. Ráadásul a Pelléas és Mélisande előadása után balítéletnek vélhetjük Debussy véleményét; a dalmű mintha éppen ebben a közegben, minden rossz értelemben vett operaiságától megfosztva, a hangversenyteremben hatna igazán.

Nem kellenek a díszletek, nem kell az erdő, a kastély, a tengerpart, a barlangok, a vakok kútja; nem kell semmi, csak a "meztelen lelkek" éneke: elég a pőrére vetkezett pszichék visszafogottan hisztérikus harca a zenekar hangdíszlete előtt.

Hogy ez - olykor álomszerű tökéllyel - megvalósuljon, ahhoz persze kellett egy spiritus rector, ahhoz kellett Kocsis Zoltán. A zene küldetéséről ezt írta Debussy: "A zene ott kezdődik, ahol a szó már képtelen, már elégtelen az érzelmek, az indulatok és a vágyak kifejezésére. A zene arra hivatott, hogy a kimondhatatlant érzékeltesse; voltaképpen olyasféle benyomást kellene keltenie, akárha valami sötét háttérből lépne elő, hogy aztán néhány pillanatra ismét visszahúzódjon oda." A háttér és az előtér problémája ez - és kettőjük arányának pontos kikeverése talán a legnagyobb feladat a Debussy-opera karmestere számára. Nem pusztán zenei feladat, hanem dramaturgiai is, a dráma lefolyásáért a karmester a felelős ekkor. Kocsis az elképzelhető legmélyebb alázattal és tudással közeledett a remekműhöz, minden mozdulatán, tempóján, színkeverésén érezhető volt, hogy anyanyelvi szinten ismeri a francia mester művészetét, de nemcsak azt, hanem a korszakot is, melyben a dalmű létrejött. Ez még pusztán az elemzés szintje. Ezután jön az ihletettség, a zenedráma felzengetése. Kocsis olyan elhitető erővel vezényelte győzelemre csodálatos fegyelemmel és odaadással játszó zenekarát és a nagyszerű szólistákat, hogy a rendkívül bonyolult és nehéz partitúra minden pillanata kristálytiszta transzparenciával szólalt meg. Ugyanakkor nem ment veszendőbe a darab ködössége, misztikus homálya sem. Éppen ellenkezőleg, erős kontúrokat kapott, a színfoltok mögül előtűnt a rajz, hirdetve a művészi igazságot: csak hideg fejjel hozható létre valódi misztérium; legyen bármily szuggesztív, erős csontváz nélkül összeomlik és komikussá lesz minden látomás. A balladai homály attól lett olyan félelmetes, hogy fenyegetően áttetszően gomolygott a teremben.   

És ebből a rajzos homályból éles kontúrokkal léptek elénk a dráma hősei is. Az est talán legnagyobb alakítása Vincent Le Texier nevéhez köthető, aki a "féltékenység réseinek" (Robbe-Grillet) gyötrelmét minden túlzás nélkül, lidércnyomásos erővel tárta elénk. Megtisztulni, esendő arcot mutatni képtelen: még a halálos ágyán is hűtlensége felől faggatja lassan örökre eltávozó feleségét. Mélisande szerepében Juliette Galstian néha túlzottan operainak bizonyult, olykor nem átallott "puccinizni" egy kicsit, de a negyedik és ötödik felvonásban megértettük, milyen pokoli kínokkal jár, amikor egy növényszerű létre teremtett nő felőrlődik a brutálisan önző férfiak között. Pelléas szerepében Gérard Theruel nem a megszokott széplelkű ifjoncot adta, ő is kivette a részét abból, hogy egy ártatlan nőt a halálba hajszoljanak a dráma végére. Ezt a jóvátehetetlen tragédiát mintha ketten értették volna meg, Pelléas és Golaud anyja, Geneviéve (Meláth Andrea rendkívül finom nőiességű és gyönyörű hangú megformálásában), valamint az őszöreg nagyapa, Arkel, akit Jérome Varnier énekelt felejthetetlen bölcsességgel.

Szóval újabb nagy katarzis a Wagner-napok után. Méltó lezárása az egyébként is rendkívülire sikerült idei hangversenyévadnak.