Bék Timur

Született néhány eget rengető alkotás, mely relevánsat és újat tudott mondani arról a korántsem új keletű jelenségről, amit kapuzárási pániknak nevezünk. Jusson csak eszünkbe a Breaking Bad sorozat, az Amerikai szépség, Gothár Péter és Esterházy Péter ’85-ös filmje, az Idő van, a Pink Floyd Time című mesterműve vagy Chuck Palahniuktól a Harcosok klubja. 

Az Utas és holdvilág nemcsak hogy időben jócskán megelőzte a fenti szerzeményeket, de semmivel sem kisszerűbb azoknál, mégis méltatlanul kevés szó esik róla. Szerb Antal 1937-es, fájdalmasan valósághű regényében a harminchat éves Mihály újdonsült feleségével, Erzsivel Velencében tölti nászútját. Jövőjük be van biztosítva, s ez a biztos jövő elpusztítani látszik mindazokat a lehetséges jövőket, melyek Mihály fiatalkorában gyökereznek, s így legalább annyira valóságosak, mint saját múltja. Elmenekül hát a jövő elől múltja kísértetei közé, keresve valamit, amit jobb szó híján a boldogságnak nevezhetnénk.

Ember és sorsának küzdelme, múlt és jövő, életösztön és halálösztön küzdelme e regény. Furcsamód egyszerre felemelő és lehangoló, könnyű és nehéz. Kézen fogva körbevezet abban a bizonyos kusza, vad vadonban, az emberélet útjának felén, s a legnagyobb sötétségben nem üres, hangzatos, hűtőre mágnesezhető életbölcsességeket pufogtat, hanem ad valamit, ami szerényen reménykeltő, ami nem sok, de igaz, és ezért azt mondjuk rá: elég.

Szerb Antal: Utas és holdvilág. Helikon Kiadó, 2021

Bene Zoltán

Egy kopasz fej, hátulnézetben, azaz a tarkó felől; a búbja körül szaggatott vonallal rajzolt glória lebeg − Sándor Zoltán J. K. című kötete ezzel a képpel köszönti az olvasót. Ki lehet J. K? Josef K.? Vagy Jézus Krisztus? Nem. És mégis. J. K. nem más, mint Josef K. és nem más, mint Jézus Krisztus. Leginkább pedig az örökös potyautas, amint az az utolsó novellából majd kiderül. J. K. a kereső, kutató (férfi)ember megtestesítője. A szerző a főhős kilétének értelmezési horizontját tágítja a monogramjelöléssel, azonban nem tolja ki a végtelenbe.

J. K. szimbolikus alak. A szabad akarat hőse. Aki mindig − jól vagy rosszul, de mindig − választ, mindig dönt.

J. K., az esendő, kereső, a létet folyvást újra- és újraértelmező hős könnyen lopja be magát az olvasó szívébe. A szerző groteszk szituációkba helyezi, elmossa az álom és a valóság, a képzelet és a realitás határvonalait. J. K. gazdag lelki életet él. Igyekszik megtalálni a tiszta, az értelmes életet. Elhatárolódni a hatalomkereséstől, a manipulációktól, fölfedezni az igazságot a látszat álarca mögött, és leleplezni a magát igazságnak föltüntető hamisságot, megkülönböztetni a művit az eredetitől, a természetest a mesterségestől, az igazit a hamisítványtól. Persze, szélmalomharcot folytat, mivel a világát (a világunkat) a manipuláció, a műviség, az utánérzés jellemzi. Törvényszerűen magára is marad. Ráébred, hogy ha nem akar cinkossá válni, akkor ki kell vonulnia a világból, s örök potyautasként élni az életét, egzisztenciális magányban, kirekesztve.

Sándor Zoltán: J. K. Életjel-könyvek, Szabadka, 2016.

Ferdinandy György

A második éve tartó pandémia miatt kevés postám érkezik, kevesebb a tavalyinál is. Hazai barátaim talán elfeledtek: a magyar irodalom új darabjaiból alig küldenek, és ha valakinek mégis eszébe jutok, szinte csak irodalmi lapokat ad légipostára. Egyébiránt visszafordíthatatlan mértékben romlik gyenge látásom, már csak lupéval tudom kivenni a nagyobb betűket is. Az utóbbi hetekben sok időt töltök ágyban, többnyire csak vendégeink és az írás miatt kászálódom ki.

Amikor az egyik nemrég indult kulturális havilap felkér arra, hogy az ünnepi számukban ajánljak egy olyan könyvet, amely nagy hatással volt rám, sokat kell gondolkoznom azon, hogy miről írhatnék. Valaha évtizedekig olvastam és ajánlottam pályatársaim munkáit a Szabad Európa Rádió közönségének, és olvasónaplót vezettem a Palócföldnek, de most nem tudom, melyik könyvet említhetném. Fiatal budapesti szerkesztőm van segítségemre: arra buzdít, hogy mesterem és bölcsészkari professzorom, Füst Milán A feleségem története című, a világhírnévig kapaszkodott regényéről írjak. Azt mondja, sokszor írtam és beszéltem már róla.

Igen, erről szívesen szólok, mert valóban olvastam, előbb magyarul, aztán franciául – mindkétszer emigránsként. Szép és jó regénynek tartom Störr kapitány históriáját, valahol Albert Camus, Louis-Ferdinand Céline, James Joyce, Joseph Heller és Gabriel García Márquez mellett ott lenne a helye a világirodalom nagyjai között. Sok nyelvre lefordították, de a Nobel-díj kapujából a hidegháború idején hasznosabbnak talált – egyébként kitűnő – Zsivago doktor, Borisz Paszternak történelmi regénye kiütötte. Most, hogy Enyedi Ildikó elkészítette a régóta esedékes filmfeldolgozást, talán megint csak elővesszük, és új értékeket találunk benne.

Füst Milán: A feleségem története. Fekete Sas Kiadó, 2017

Iancu Laura

Új Bibliát kellett vásárolnom. Nem. Nem azért, mert a régit rongyosra olvastam. Megromlott a látásom. A nagyobb betűt is csak szemüveggel látom. Mindeközben történt más is. A szemem megvakult a világra. A látásom megérett a Szentírásra. Mondanám, hogy ezt a látást éppen a hitelét vesztett, hazug világnak köszönhetem, de ez esetben egy volnék a hazugok között. A kegyelemnek köszönöm meg, amelynek nem áll útjában a megtébolyodott világ sem. 2020 márciusában kikapcsoltam az életemből a médiát, és becsuktam minden könyvet. Csak a Bibliát olvastam. Megértettem, hogy a világ nyomorúságaiban, az emberiség szenvedésében, elhagyatottságában, a halál borzalmaiban maga Isten is részesül, ezért tud képessé tenni mindezek átélésére, túlélésére. Minden kétséget kizáróan megbizonyosodtam arról, hogy Isten végtelenül szereti az embert, törődik vele és örömét leli benne, ez pedig bőségesen elegendő ahhoz, hogy az ember biztonságban érezze magát, és minden nehézséggel meg tudjon birkózni. Igen. Igaza van Szent Jeromosnak: A törvény haragot hirdet, az evangélium kegyelmet. Az embernek pedig választania kell. Ha az élet mellett dönt, attól fogva saját magára az evangélium, azaz az Isten „szemével” tekinthet. Minderről mindenki meggyőződhet, aki elolvassa a Bibliát. Meggyőződhet arról a kijózanító igazságról is, hogy bizony az ember egyedül Isten számára fontos és értékes.

Biblia. Szent István Társulat, 2018

Izsó Zita

A Magyar Hospice Alapítvány munkájával akkor kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor a Bach Mátéval közös A pesti nő blogra készítettem interjút az alapítvány ápolási igazgatójával, Demeter Katalinnal. A beszélgetés során a legmélyebben talán az érintett meg, hogy a hospice ellátás a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem a halálról, hanem magáról az életről és az örömről szól, és hogy milyen sokat ad ez a nehéz és áldozatos munka azoknak, akik ezt választják hivatásul.

Emiatt is örültem nagyon annak, hogy a Magyar Hospice Alapítvány 30. születésnapjának alkalmából az Open Books megjelentetett egy szépirodalmi antológiát. A Most múlik című könyvben harminc író szövegei szerepelnek, amelyek szintén nem kizárólag a halálról szólnak: sokkal inkább az emberi méltóságról és arról, hogy az élet utolsó pillanatáig fontos a személyesség, és hogy mindannyian egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk.

Hevesi Judit gondos válogatásának köszönhetően egy nagyon szépen felépített antológiát vehetünk a kezünkbe, amelyben olyan szerzőktől olvashatunk szövegeket, mint például Polcz Alaine, Esterházy Péter és Szőcs Géza.

Azt hiszem, karácsonyra különösen szép ajándék lehet ez mindenkinek, és az ünnepi pillanatokban is alkalmat adhat az elmélyülésre.

Hevesi Judit (szerk.): Most múlik – Harminc magyar író az emberi méltóságról. Open Books, 2021.

Kürti László

Napóleon szerint Jézus mellett csak egyetlen jelentős férfi van a Bibliában, ami mögött nyilván a harcosság, a valódi radikalizmus volt az, ami Napóleont ennyire elismerésre késztette Mózessel kapcsolatban. Eközben pedig ott van egy meglehetősen zavarba ejtő körülmény, ami Mózes nevéhez fűződik, nevezetesen a Biblia első öt könyve. Vajon miért kell, hogy a Bibliában egyes szám harmadik személyben hivatkozzon önmagára Mózes? Továbbá írta volna-e magáról azt, hogy a valaha élt legszerényebb ember volt – valóban így dicsekedne önmagáról valaki, aki igazán szerény, a legszerényebb ember? Spinoza nem kevesebbet állít, mint hogy „a déli napnál is világosabb, hogy nem Mózes írta Mózes öt könyvét”. A XVII. századi filozófust előbb megvesztegetni próbálta, majd kiközösítette a zsidó hitközösség, könyveinek elégetését pedig maga a pápa rendelte el.

A Szentírás szövegeiben található karakterek, hősök, férfiszépségek stb., az ókori irodalom iparosainak munkája nyomán ugyanis a hellenisztikus kultúrában lettek kikerekítve. A római értelmiség olyan történetekre volt kíváncsi a Biblia hőseiben is, ahol a hősi alakok a görög–római mitológia istenségeihez hasonlatosak. Így aztán Mózes alakja ebben az időszakban sokat módosulhatott, hiszen a magas műveltségű olvasóközönség nehezen fogadta a bölcs zsidók és írástudók azon elbeszéléseit, hogy egy izraelita rabszolgapár síró csecsemőjeként ábrázolják Mózest. Ezért Mózes jelentős átalakuláson eshetett keresztül, a klasszikus görög hősök köntösébe bújtatva, amiért többek közt Alexandriai Philón és Josephus Flavius felelősek. A Szentírás megváltoztatása, unalmasnak vélt részletek kihagyása, történetek kiszínezése, így Mózes alakjának, történeteinek feltupírozása is alapvető elvárásuk volt a kor olvasóinak. A hellenisztikus tradíció elvárta a főhősöktől, hogy tökéletes testi és lelki sajátosságaik legyenek. Vajon mit kezdhet ezzel a mai kor olvasója, aki a Szentírást a maga szentségességével, hitelesnek remélt princípiumaival kívánja tanulmányozni, mint ahogyan ezt Órigenész vagy Szent Ágoston is tette? Mózes élete nem adhat átfogó bibliaértelmezési támaszt, de Mózes sokféleségéről és a kor bibliaszövegeinek alakulásáról, sajátosságairól sokat megtudhat az olvasó.

Jonathan Kirsch: Mózes élete. Gold Book, 2001

Nagy Lea

„Egy hajótörött története, aki tíz napig hánykolódott egy mentőcsónakban, étlen-szomjan, aztán a haza hősének kiáltották ki, szépségkirálynők illették csókjukkal, reklámkampányokban meggazdagodott, majd a kormány elfordult tőle, és egyszer s mindenkorra elfelejtették.”

Ebben a könyvben benne van minden, ami az emberi kitartást és az életösztönt jelenti. A tenger erejét, amely bárkit szempillantás alatt megölhet, aminek mindeközben a végtelensége és a látványa csodálatos. 

Mivel a tenger személyes okok miatt nagyon közel áll hozzám, múlt nyáron ez volt az egyik könyv, amit magammal vittem arra a tengeri kis szigetre, ahová gyermekkorom óta járok. 

Kíváncsivá tett a könyv személyessége, hiszen igaz történetet mesél el, Luis Alejandro Valesco matróz történetét. Ez a tengerész a legénységgel együtt belezuhant a Caldas nevű hajóból a semmi közepébe. A tengerbe, ahonnan tíz napig „nem szabadult”, egyetlen társa a mentőcsónak volt és persze a tenger élőlényei. 

A könyv olvasása közben eszembe jutott az a mondat is, amit Ádám mond Az ember tragédiájában: „A cél voltaképp mi is? A cél, megszűnte a dicső csatának, A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”

Tehát: a történet erről szól. A küzdésről. Valós eseményeken alapuló küzdésről, ami csodának hat. Emlékeztető lehet nekünk ez, mert mindannyiunknak vannak olyan időszakai, amikor „belezuhanunk a tengerbe”. S nincs más. Csak mi magunk vagyunk. Ez a könyv erőt adhat. Ezért gondolom, hogy fontos könyv lehet a karácsonyfa alá. Tíztől száz éves korig, bárkinek.

Egyszerre kavar fel és nyugtat meg.

Gabriel García Márquez: Egy hajótörött története. Magvető kiadó, 2018

Lövétei Lázár László

1891-ben, tehát már lelki átalakulása után készíti el Lev Tolsztoj azoknak az íróknak/műveknek a listáját, akik/amelyek 20 éves koráig „rendkívüli” hatással voltak rá, olyan klasszikusokat emlegetve, mint Rousseau Vallomásokja vagy Dickens Copperfield Dávidja. Lassan 50 éves leszek, tehát átestem én is jó pár világnézeti, lelki stb. válságon, most mégis legeslegelső olvasmányomat ajánlom a karácsonyfa alá: 1971–74 között jelentek meg a Kriterionnál, négy kötetben (Kék, Piros, Arany és Ezüst mesekönyv címekkel) „a világ legszebb meséi”, Benedek Elek „ajánlásával”. Ezeket a meséket kölcsönöztem ki először, még gyerekként a lövétei falusi könyvtárból, s azóta se olvastam olyan belefeledkezéssel, mint ezeket a meséket (bár néhány éve Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című „meséinek” szinte sikerült visszahozniuk azt a bizonyos gyerekkori érzést). Ha van bennem kíváncsiság idegen népek kultúrája iránt, ha szorult belém csipetnyi tolerancia vagy szolidaritás, akkor azt nem az iskoláimnak-egyetemeimnek, hanem csak és kizárólag Elek apónak köszönhetem! Szívem teljes melegével ajánlom hát ezeket a meséket – azzal a meghagyással, hogy a Deák Ferenc rajzaival illusztrált köteteket keressünk a könyvesboltokban (jómagam felnőttfejjel, antikváriumokból gyűjtöttem be az említett négy könyvet, s bár minden mesére nem emlékeztem, Deák Ferenc zseniális rajzaira azonnal, mindenféle bevezető nélkül ráismertem). Boldog karácsonyt, kellemes „utazást” mindenkinek Indiától Izlandig, Székelyországtól Japánig, végig e föld kerekén.

Benedek Elek: Kék, Piros, Arany és Ezüst mesekönyv. Kriterion Könyvkiadó, 1971, 1972, 1973, 1975

Majoros Sándor

Középiskolás koromban Szabadkán mi még abban versenyeztünk, hogy ki olvas érdekesebb könyveket. A sci-fi és a detektívregények természetesen uralták a beszédtémát, de néha egy-egy értékállóbb gyöngyszem is előkerült. Máig emlékszem például arra, amikor a legjobb barátom, Martatics Zoli bejelentette, hogy egy olyan könyvet olvas, amely az 1930-as években játszódik, és a kiinduló helyzete az, hogy Moszkvában megjelenik a Gonosz.

Azonnal kivettem ezt a könyvet a könyvtárból, és egy lendülettel végigolvastam. Ezt bújtam órán a pad alatt, a szünetekben, később meg a parkban, amíg rám nem sötétedett, aztán otthon, az albérletemben, étlen-szomjan, egészen hajnalig. De ez nem volt elég: az utolsó oldal után azonnal újrakezdtem, sőt a kicentizett zsebpénzemből meg is vettem, mert úgy éreztem, nagyobb szükségem van rá, mint fölfedezőnek az iránytűre.

Évek vagy inkább évtizedek kellettek hozzá, hogy rájöjjek: a hetvenes évek elején mi, akkori középiskolások tévesen olvastuk ezt a regényt. Nem vettük benne észre a politikai szatírát, az sokkal jobban megragadott bennünket, hogy ez egy különös varázslat, ahol megszűnik tér és idő, csakúgy, mint a valóság és a képzelet közötti határ. Azokról az évekről van szó, amikor a mi vidékünkön a szocializmus az aranykorát élte. Fogalmunk sem volt, mi történt negyven évvel korábban a Szovjetunióban, csak sejtettük, hogy az nagyon furcsa időszak lehetett. A regény fő varázsereje számunkra így a betétregénynek is tekinthető Pilátus–Jézus-szál volt, aminek következtében a moszkvai részeken átevickélve úgy érkeztünk meg a kétezer évvel korábbi történetbe, ahogy az erdőben tévelygő turista szabadul ki a liánok közül és csodálkozik rá a holdfényben fürdő tisztásra.

Ma már tudom: ezt a kalandot annak köszönhettük, hogy minden igazi regénynek többféle olvasata van. A moszkvai szál a sztálini rendszer gúnyrajza, de akit csak a titokzatosság és a természetfeletti érdekel, annak Woland professzor szolgáltatja a varázslatot. Számomra ez a regény a csúcsok csúcsa, és ha egy ufó úgy ragadna el, hogy csak egy könyvet vihetnék magammal, ezt tenném bele az utazótáskámba.

Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa Könyvkiadó, 2020

Nagy Koppány Zsolt 

Nem tudom, kinek támadt az ötlete, hogy Stanisław Lem születése századik évfordulójának évében, a Móra Klassz-sorozatban újra kiadják Murányi Beatrix klasszikussá és kultikussá vált fordításában a Kiberiádát – de az Isten áldja meg érte! Az Európa Könyvkiadó gondozásában a hetvenes, majd a nyolcvanas években megjelent, antikváriumokban is csak nehezen fellelhető kötet újbóli kiadása óriási hiányt pótol azok körében, akik rajonganak a filozofikus science fictionért, a mesékért, a kedves és tréfás, mégis sokkolóan pontos és megdöbbentő világmindenség-magyarázatokért, illetve akik szinte betű szerint ismerik az elképesztően jól sikerült magyar fordítás szenzációs nyelvi fordulatait. 

A kötet – hasonlóan Lem többi munkájához, de némileg különbözve is azoktól – a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik… Csak éppen meséknek álcázott, rendkívül szórakoztató filozófiai eszmefuttatások keretében. Így aztán tökéletesen megvalósítja a kettős beszédet: míg a primér síkon akár gyerekeknek is élvezhető robotmeséket kap az olvasó, a mögöttes, transzcendens vonalon már a legegyszerűbb kérdésfelvetések is a létezés értelmével, a világegyetem nagyságával és természetével, az alkotás, a teremtés (akár konkrétan a világok, civilizációk teremtésének) kérdéseivel foglalkoznak.

És mindeközben árad a nyelvi és tudományos humor (igen, bizony!), a nyelvi és tudományos lelemény: Stanisław Lem egyetlen bekezdésben annyi ötletpatront süt el, amennyiből ínségesebb időkben sci-fi-életműveket építenek kevésbé ötletes szerzők. Az olvasó szinte sikongat a gyönyörűségtől, ahogy a többszörösen kódolt utalásrendszereket megfejti, ahogy az emberi társadalomra vonatkoztatott robot-törvényszerűségeket megérti, ahogyan szembesül velük, ahogy megfigyelheti a nagy magabiztossággal kezelt csillagászati tudás szórakoztató, de mindig igényes, okos és szigorúan tudományos mesévé való transzformálódását. 

És hogy kinek ajánlom? Mindenkinek. De tényleg mindenkinek. 

Stanisław Lem: Kiberiáda. Fordította Murányi Beatrix. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2021  

Regős Mátyás

Néhány hete pótoltam egy nagy mulasztásomat, elolvastam Szilágyi István Kő hull apadó kútba című, ma már klasszikus regényét. (Jaj, mennyi a mulasztás, és hozzá képest milyen vékony, szánalmas az időnk.) Már a cím ritmikája régóta vonzott, a kút mélye felé hulló kő képe pedig mágikus erővel hatott rám, húzott magával. A könyv legelején kiderült, hogy egyenesen az emberi lélek mélyére. Nyersen, magától értetődő módon. Nem tudjuk, miben különbözünk a többitől, és miben hasonlítunk rájuk; miért nem szeretnek minket, és miért, ha igen; hogyan aprítja fel a bűn az emberi lelket; végső soron mi értelme az egésznek, a hosszú éjszakának, a megszenvedett életnek – micsoda nevetséges és arcátlan dolog. A lét alapkérdéseivel foglalkozik a regény, mindezt XX. század eleji magyar díszletek között, a kor (és a fiktív helyszín: Jajdon) nyelvezetét imitálva. Letaglózó, súlyos mondatok ezek, nem mezei stílusbravúr – Szilágyi a nyelvvel nem varázsol, nem villog, hanem a lehető legerősebben ábrázol. Különös fordulatai, ízes beszéde organikusan növi be a cselekményt, a balladás szerelmi történetet. A könyv a világirodalom legnagyobb lélekábrázolóit idézte fel bennem, azt hiszem, Szilágyi István közéjük tartozik.

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba. Kriterion Könyvkiadó, 1975

Szálinger Balázs

Hogy kicsoda Kakuk Marci? Ó, igazán senki sem ismeri… A Pom-Pom főcíméből vettem kölcsön ezt a két mondatot, egyszerűen ez villant be, amikor azt kérték tőlem, hogy egy kedves könyvemről írjak. Vagy könyveimről? Hiszen a Kakuk Marci nem egy könyv, nem kettő. Egyfajta regényfolyam, de tulajdonképpen nem is. Mert Kakuk Marci nem irodalmi mű, hanem személyiség, figura, karakter, jelenség és lény, aki hol regényben bukkan fel, hol filmen, hol a valóságban.

Vergődő csavargó, aki nem feltétlenül szenvedi meg a helyzetet, és még csak nem is élvezi, hanem éli a vergődést. Ha már benne van, csinálja. A regények bájosak, pedig Tersánszky nem akar kultúrkellemes lenni: a Monarchia kevéssé ismert nyomorát is erősen festi fel. A csodálatos Nagybányához kell is a mindennapi nyomor, hogy teljes legyen Kakuk Marci terepasztala. Gyilkosság, szétszakadt és furán összeállt családok, éhezés, erőszak, alkohol, halál. És báj, és ez magától értetődő.

Az író egy 1933-as Nyugatban töpreng rajta, vajon honnan pattant ki a fejéből a figura. Azt írja, megdöbbentő élmény volt hősében felnőttfejjel felfedezni gyerekkori jó barátját, a fiatalon elhunyt, nagy tehetségű festőt, Maticska Jenőt. Aki pont annyira ismerte a nagybányai koszos csibésztanyák és bányászok világát, mint ő. Ami Kosztolányinak Esti, Krúdynak Szindbád, Tamásinak Ábel, Nagy Endrének Lukits Milos, az Tersánszkynak Kakuk Marci. Szomorú, hogy irodalmi köztudatunkban szép lassan mindketten süllyedni kezdtek.

Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci. Holnap Kiadó, 2009

Száraz Miklós György

Amikor először került a kezembe Albert Camus Az első ember című regénye, úgy éreztem, az író legfontosabb munkáját olvasom. A Nobel-díjas francia az ’56-os magyar forradalom barátja és a kommunista baloldal üldözöttje volt. Ezt csak úgy megemlítem. A regényhez írott jegyzeteiben ezt találjuk: „Végül is azokról fogok írni, akiket szeretek. Csakis őróluk. Mélységes öröm.” Azt is papírra vetette, hogy „a könyvnek befejezetlennek kell maradnia”. Utóbbit beteljesedő jóslatnak is mondhatjuk, mert a regény befejezetlen maradt: az 1960. január 4-én bekövetkezett, halálos végű balesetben a kéziratot rejtő táska kirepült a csaknem négyszáz lóerős sportkocsiból, melyet Michel Gallimard, az író barátja, egyben neves kiadójának egyik tulajdonosa vezetett. A táskában néhány fotográfiát, Camus útlevelét, Shakespeare Othellójának és Nietzsche Vidám tudomány című könyvének egy-egy példányát találták még a száznegyvennégy lapot tartalmazó dosszié mellett. És két kisalakú spirálfüzetet, melyekben az 57 éves író Az első emberhez fűződő jegyzetei lapultak.

Aki a pörgős, cselekményes irodalmat szereti, és csak azt, annak nem ajánlom ezt a könyvet. Aki olvasás közben szeret elmerengni, visszalapozni, megfejtéseket keresni, annak igen. Nekem nagyon érdekesek az írói jegyzetek, lapszéli észrevételek, bizonytalanságok, amik betekintést engednek az írói műhelybe, és amik egy befejezett mű kiadásában nem maradtak volna benne.

Camus, mint a legtöbb író, sosem gyógyult ki a gyerekkorából: trilógiát tervezett az életéről, melynek első darabja lett volna ez a könyv. Ami egyszerűségében, puritánságában bonyolult és megrázó. Szótlan anyja, sosem látott apja, az algériai szegénynegyedben leélt gyermekkor, a kedves tanító… „Végül is azokról fogok írni, akiket szeretek. Csakis őróluk.”

Albert Camus: Az első ember. Európa Könyvkiadó, 1995

Szentmártoni János

Azt hiszem, minden ember két kezén meg tudja számolni, hogy mely könyvek voltak rá katartikus hatással. Mert bár számos olvasmányélményét elősorolhatja mind a világ-, mind pedig a magyar irodalomból, amelyek nyomot hagytak benne, s bármikor szívesen újraolvassa őket – de amit mérföldkőnek tart az életében, mert megvilágító és útbaigazító erővel bírt szellemi-lelki útja során, olyanból rendszerint kevés van.

Én közéjük sorolom Oláh János (1942–2016) Közel című nagyregényét, amely egy orrhosszal megelőzte korát, hiszen a hetvenes évek magyar prózafordulatának hajnalán, még az úgynevezett „Péterek nemzedékének” berobbanása előtt íródott. Ez a prousti hagyományból is merítő, sűrű szövésű, magas költői izzással bíró és az emlékezés működését lekövető tudatregény egy somogyi faluból Soroksárra került kisfiú szemével láttatja az 1945-től 1956-ig tartó vészterhes időszakot. „Üresség vesz körül, de már a kezdet kezdetétől, és nem vágyom könnyebbségre, ha csak úgy lehet, hogy meghátrálok, és csak úgy lehet” – írta a könyv lírai előszavában az alkotó. Oláh János nem hátrált meg, kérlelhetetlenül szembenézett a múlttal, s kemény számvetése a főhős sorstragédiájában egy szörnyű korszak történelmi pillanatképét is nyújtja az iskolai megaláztatásoktól kezdve a szülők vesszőfutásán át a forradalom leveréséig bezárólag. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik nem félnek alámerülni a lélek és az emlékezet bugyraiba, hogy válaszokra leljenek elfojtott vagy elfelejtettnek hitt kérdéseikre is.

Oláh János: Közel. Magyar Napló Kiadó, 2014

Szöllősi Mátyás

Jó néhány könyv eszembe jutott, amelyről érdemes lenne ebben az ajánlóban szót ejteni. Végül Takács Zsuzsa A vak remény című kötetét választottam, mely az összegyűjtött verseit tartalmazza. Egy egész életművel állunk szemben, így nagyon nehéz lenne ilyen terjedelmi korlátok között alaposan részletezni azt, mitől különleges és fölemelő ez a költészet, de amit van lehetőségem elmondani, az az, hogy csodálom Takács Zsuzsa kíméletlen pontosságát, kétkedő, megkérdőjelező magatartását, elemző voltát, hogy ő az a sosem nyugvó típus. Szeretem, hogy nemcsak kijelent, de kérdez is, és hogy szikársága mellett megvan a maga zeneisége, ami abban is megnyilvánul, hogy magáról a zenéről is ír. Szeretem, hogy van indulat, düh a költészetében, elidegenedés és kudarc, közélet és egy olyan benső, zárt világ, mely tele van szorongással, szexualitással, álmodozással és szeretettel, s hogy gyakran újrapozicionál bizonyos – igazán lényeges – szövegeket, amelyek így más megvilágításba helyezik az újonnan készült költeményeket is. „Verstörténeteimben szereplőim sorsát saját sorsomként élem újra, csapásként, engesztelődésként, elveszett lehetőségként. A kimondásban eleve benne foglaltatik egy másfajta, nyelvi jellegű kudarc is” – fejtette ki egy, a Vigiliában megjelent interjúban. Takács Zsuzsa nem is tagadhatná – és nem is tagadja –, milyen gyökerekkel rendelkezik. Voltam nála egyszer, vagy két órán át beszélgettünk, s akkor elmesélte, hogy amikor először Nemes Nagy Ágnesnél járt, a költőnő bezárta őt az egyik szobába, és nem engedte ki addig, amíg meg nem írt egy verset. Azt hiszem, ez a kis momentum is jól alátámasztja azt a folyamatosan jelenlévő szabadságvágyat és igazságkeresést, mely a költészetéből sugárzik.

Takács Zsuzsa: A vak remény. Magvető Kiadó, 2018

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2021/7. számában olvasható.

#olvasósarok

Nyitókép: Shutterstock/Branko Devic