Miért jó olvasni és hogyan formálja az emberiséget a mára kialakuló könyvrengeteg s ezekben az alkotásokban megbúvó fontos gondolatok? Míg a több formációban is muzsikáló Artisjus előadóművészi díjjal kitüntetett Tóth János Rudolf a zenei világot kereste olvasmányaiban, Kopriva Nikolett fiatal költőnek a filozofikus, a létezést firtató témában írt könyvek voltak a meghatározók. A Kossuth-díjas Misztrál együttes tagját, Heigh Lászlót egy Karácsony Benő-könyv biztatta arra, hogy kapcsolódási pontokat keresve élje az életét, Bartus Bertalan pedig A Nyugat költői I. antológia hatására lett színész, mindeközben viszont Száraz Miklós György Babérkoszorú- és József Attila-díjas író azt mondja, soha nem azért nyúl egy szépirodalmi alkotáshoz, hogy az segítsen, „persze mégis segítenek, de megfoghatatlanul”.
Heigl László
Egy könyvre való rátalálás története talán egyben a legmeghatározóbb olvasmányélménye is az életemnek. A vele való találkozásom, ami a könyv történetének hozzám szóló üzenetével is egybevágó, a fontos tapasztalások, megélések sorába tartoznak nálam.
Ennek az 1968-as kiadású kötetnek a fellapozására valamikor az egyetemi éveim elején került sor. A balatoni nyaralónk felső szobáihoz vezető lépcső utolsó fokán üldögélve néztem egy olyan szobaajtó felé, ami egy kis könyvvel volt kitámasztva, melynek jelenléte végigkísérte a gyerekkoromat, hiszen minden esetben ehhez a könyvhöz nyúltam, nyúltunk, ha ki akartuk támasztani az amúgy magától behajló ajtót. Gondoltam egyet, megnéztem milyen könyv is lehet az, ami azóta is itt végzi a dolgát rendületlenül. Fellapoztam és onnantól kezdve hosszú, meghatározó hónapokig magával ragadott a történet lelkülete, mely számomra többek között azt az üzenetet hordozza – ahogyan ez a kis saját történetünk is a kötettel –, hogy az életben előttünk heverő dolgok néha tényleg a lehető legközelebb vannak hozzánk azzal a minőségű üzenetükkel együtt, melyekről elsőre úgy gondolnánk, hogy elérhetetlenek, megtapasztalhatatlanok, csak egy vágyódott megérkezési pillanat elgondolásai, közben pedig már ott vannak előttünk, és el is érhetők, meg is élhetők.
Így gondolok, tekintek igazából az életre is, igyekszem megtalálni benne ezeket a kapcsolódási pontokat, mint amit Karácsony Benő Napos oldal világával való találkozása is adott nekem.
Kopriva Nikolett
Seneca Erkölcsi leveleit és Epiktétosz Kézikönyvecskéjét egy időben gyakran forgattam. Nem tudok minden téren egyetérteni a sztoikus filozófiával, de ezekből a művekből kiírtam a számomra hasznosítható gondolatokat. A halálról és a hatáskörünkön kívüli dolgokról szóló soraik sokat segítettek bizonyos életszakaszokban. „Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik”, mondja Epiktétosz, és mennyire igaza van.
Meghatározó volt még Hermann Hesse Demian című regénye. Körülbelül tizenhat évesen olvastam, még nagyon kerestem magam. Mivel a könyvnek is ez a központi témája, pont jókor talált meg. Elementáris volt a hatása.
Bartus Bertalan
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor tizennégy évesen egyedül voltam otthon és borzasztóan unatkoztam, ezért elkezdtem nézegetni a könyvespolcon sorakozó különböző versesköteteket, drámákat, regényeket. Az esélytelenek nyugalmával keresgéltem, nem gondoltam, hogy bármi is fel fogja kelteni az érdeklődésem, mivel akkoriban még abban gondolkodtam, hogy vajon a matematika vagy a történelem fakultációt vegyem majd fel elsőnek tizenegyedik osztályban. Na, nem mintha olyan hihetetlen tudós lettem volna egyikben is, csak szimplán nem tudtam még, hogy mi az, ami igazán érdekelne. Szóval így a könyvek közt kutakodva bukkantam rá arra az antológiára, ami valamiért megfogta a figyelmem. A megfakult türkizkék borítón ez állt: A Nyugat költői I. Irodalom órán természetesen tanultam már róluk és olvastam is verseiket, lehet, hogy pont emiatt figyeltem fel rá. Mivel tényleg nem volt jobb dolgom és ez volt az első könyv, ami tíz perc bamba nézelődés után bármilyen módon megmozgatta a fantáziám, leemeltem és elkezdtem lapozgatni. Valószínűleg az volt az a pont, amitől kezdve a tudatalattimból elkezdtek szépen lassan kikúszni az általam választott fakultációk, hogy teret adhassanak az irodalomnak és az olyan gyönyörű „őrültségeknek”, mint például a színészet. Először Ady Endre írásai jöttek velem szembe és hamar azon kaptam magam, hogy hangosan olvasom fel az üres nappalinak az Ember az embertelenségben című versét, amit később meg is tanultam kívülről, hogy ne kelljen mindig fellapoznom a könyvet, ha el akarnám mondani. A következő pillanatban már arra eszméltem, hogy versmondó versenyre viszem a művet és akkora modorral mondom, amekkorával csak tudom. Szerencsére elnyerte a versmondásom a gimnáziumban megrendezett versmondó verseny zsűrijének a tetszését és meg is kaptam első visszajelzést (a tudat alatt még csak kezdetleges, de egyre jobban körvonalazódó művészeti pálya iránti vágyam kapcsán) egy oklevél formájában, amin az állt: Második hely.
Csodálatos érzés fogott el, a pár hónappal/héttel/pillanattal (ki tudja már) ezelőtti bamba nézelődésem eljuttatott a dobogóig. Onnantól kezdve meg se álltam és vadásztam minden alkalmat, hogy beszélhessek emberek előtt, verses formában, egy pódiumon, hogy minél több oklevelet bezsebeljek, amin lehetőleg a dobogós helyek másik két száma közül a kisebbik szerepel. Szerencsére javarészt sikerrel jártam. A végső lökést pedig az a József Attila-összes adta, amire akkor bukkantam rá, amikor éppen egy ilyen kettőnél kisebb értékű számmal ellátott oklevelet készültem bezsebelni. Rögtön szerelembe estem a műveivel és eszembe jutott az a mondat, amit a magyartanárom mondott, mely szerint József Attilának nincsen rossz verse. Amikor először hallottam ezt a kijelentést úgy gondoltam, hogy a kedves Csilla Tanárnő egy kicsit elfogult, de vagy én is elfogult lettem, amint megláttam a Csöndes estéli zsoltár első betűjét, vagy tényleg nincsen rossz verse József Attilának. Minden esetre új kedvencem lett Ady után és a türkizkék Nyugatos kötetimádatomat felváltotta az a fekete könyv forgatása, amin az állt: J. A. összes. Szerintem valahol ezek miatt a könyvek miatt is vagyok ott, ahol most vagyok, és nem lehetek elég hálás annak a bamba szürke hétköznapnak, ami olvasásra késztetett.
Tóth János Rudolf
Az iskolai éveimben, nagyjából a gimi végéig a kötelező magyar irodalom volt meghatározó. De ott volt Rejtő Jenő, a különböző ponyvák, régészeti és történelmi regények is. Fontosak voltak az elérhető nyugati írók, költők, a fordítások: Villon Faludy-fordítása, Shakespeare. Később bejöttek a szatirikus írók is: Amrose Bierce, Roard Dahl, E. A. Poe, Roard Bredford és Stephen Leacock történetei, írásai voltak a kedvenceim. George Orwell 1984 és az Állatfarm, Allen Ginsberg, illetve Jack Kerouac, no meg az ezekhez tartozó zenei világ. Ezek hagytak nyomot, ha kronológiai sorrendben nézzük.
Száraz Miklós György
Túl direkt ez így. Nálam ez sosem működött. Sem a Bibliához, sem úgynevezett szépirodalmi műhöz nem nyúltam soha azért, hogy segítsen. Aztán persze mégis segítenek, de megfoghatatlanul. André Kosztolányit olvastam, mielőtt tőzsdézni kezdtem. Az hasznos volt. Talán ezért nem veszítettem, amíg csináltam. A dalai láma egyik-másik könyve jut eszembe. A higgadtsága, a nyugalma. A tisztánlátása, ami nem beletörődés. Tanítani kellene. Cervantes jut még eszembe. A Don Quijote, ami mindennek az alapja. Gion. Krúdy. Kertész Imre. Truman Capote. De ha már idáig jutottam, itt meg is kell állni, mert akkor már ömlene. Arany Jánostól Fekete Istvánig és Shakespeare-ig. Azt azért, gondolom, kimondhatjuk, hogy a szépirodalom, az olvasás képes utat mutatni is, vigasztalni is. Lehetővé tesz átélni valamit, amit nem éltünk meg. Ez kétségtelen.
