Nincs egyetlen igazság – mondja Szivák Zsolt énekes és dalszerző a versolvasmányaira alapozott megfigyeléséről. S mint tudjuk: ahány olvasó, annyi olvasat és történet. Ezt bizonyítja Könyvjelző sorozatunk legújabb része is. Dorogi Péter, az egykori Intim Torna Illegál zenekar alapítótagja a világhoz való emberi viszonyt kereste olvasmányaiban, hasonlóan Jánoki-Kis Viktória íróhoz, akire különböző időszakaiban más-más könyvek találtak rá, de mindegyikben közös az, hogy általuk új világnézetek bontakoztak ki az írónő előtt. Pál Dániel Levente költő, prózaíró és a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja kisgyerekként – egy legendás törtelemtanár javaslatára – az európai művéltség alapjaiból válogatott. S milyen érdekes, hogy Szekernyés Tünde, a kolozsvári Paprika Rádió műsorvezetője is három meghatározó olvasmányélményt említ, s akinél egy könyv újraolvasása rituálévá is alakulhat.
Szekernyés Tünde
Három olyan könyv van, amelyek különböző életszakaszban különbözőképp voltak (és maradtak) meghatározók számomra: Orwell 1984-ét kb. évente újraolvasom, és már nem tudom, hogy maga a kötet vagy a rituálé a fontosabb-e. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amikor – szerintem elég fiatalon – először belekezdtem, nem az úgynevezett orwelli világ (Nagy Testvér és társai) volt fontos számomra, hanem Winston árulása. Akkor tört be a világról alkotott képembe a felismerés, hogy nem hősök és gonoszok vannak, hanem összetett, helyzetekben megmutatkozó karakterek. Rettentően felkavart még a feltételezése is annak, hogy létezhet egy olyan kínzási, embertelenítési küszöb, amikor bármelyik szerettünket feláldoznánk, csak hogy a saját fájdalmunk megszűnjön. Persze azóta ezt is másképp, árnyaltabban látom, de a nyomasztó érzés nem szűnt meg, ha olykor magam Winston helyzetébe képzelem a morális ítélőszék előtt.
Van két olyan könyv, ami viszont frissebb felfedezés, és amelyekről azt gondolom, hogy mindenkinek el kellene olvasnia. Dubravka Ugrešic A fájdalom minisztériuma (ford. Radics Viktória) a Jugoszlávia felbomlása után maradt káoszról ír, s miközben valójában személyesen semmi közöm az egészhez, kicsit megértem belőle magam körül a világot, és a 21. század legfőbb identitáspolitikai kérdéseit: mihez kezdjünk a ránk nehezedő nemzeti hagyatékkal? Milyen az emigránslét? Hogy alakult ki napjaink Európája? Ebben a regényben közben semmi másról nincs szó, mint néhány fiatal útkereséséről.
Alina Nelega Mintha mi sem történt volna című kötetét András Orsolya fordításában olvastam tavaly ősszel. És azt hiszem, ennél érzékenyebb, pontosabb, barátságról és szerelemről szóló női történet kevés van. Tényleg gyomorgörcsös könyv, ha nagyon hatásvadász szeretnék lenni, azt mondanám, hogy a románok Briliáns barátnőm verziója, kommunista kiadásban. Nagyon szomorú történet, közben pedig olyan szép és felszabadító, hogy nem lettem szomorú tőle. No hát, mit tud az irodalom, ha jól van csinálva!
Pál Dániel Levente
Még nem voltam tízéves, amikor felvételiztem a Fasori Evangélikus Gimnázium akkor induló nyolcosztályos képzésére. A legendás történelemtanár és igazgató, Gyapay Gábor vezette a vizsgát, s hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem annyira a természeti tárgyak, hanem inkább az irodalom érdekel. Búcsúzásként mondta, hogy nem ígér semmit, de ha már szeretek olvasni, akkor jegyezzem meg, hogy egy művelt európai embernek három könyvet mindenképp el kell olvasnia életében: Miguel de Cervantes Don Quijote (nem a Radnóti-féle ifjúsági változatban, hanem a teljes eredetit), Lev Tolsztoj Háború és béke, Roger Martin du Gard A Thibault család. Én pedig – nem kevés kiskamaszhiúságtól és bizonyítási láztól hajtva – azon a nyáron el is olvastam mindhármat. Gondoltam, ha csak ennyi, akkor legyen meg az európai műveltségem alapja, aztán olvasok majd a kedvem szerint.
Hatalmas élmény kerekedett belőle – még bőven egy olyan nyár volt, amikor összefolytak a napok, és elfelejthettem, hol vagyok, mennyi az idő, éhes vagyok-e vagy sem –, és pont abba az életkorba léptem be, amikor kitörölhetetlen memóriává, hússá, vérré válnak mondatok, jelenetek, minden is. Egészen furcsa, hogy ezek a könyvek azóta is gyakran eszembe jutnak, hivatkozási alappá váltak az életemben, hosszú és rajongó esszét írhatnék róluk most is. De legyen itt csak egy, röviden: Du Gard monumentális regényében több, akár önállóan is olvasható (kis)regény van, ezek egyike az az epizodikusan szerepeltetett történet, amelyben az idősebb Thibault fiú, az orvos Antoine és a rejtélyes Rachel (egy szomszéd lakásban lebonyolított ambuláns ütőérműtéttel kezdődő és a sötét Afrikában végződő) szerelmét meséli el. Ennél szebb, reménytelenebb és „belepusztulósabb” szerelmi történetet azóta sem olvastam.
Szivák Zsolt
Már a gimnáziumban is nagyon szerettem az irodalomórákat, de főleg a verselemzéseket vártam. Nagyon tetszik a versekben, hogy sokszor megosztóak, mint egy dalszöveg, mindenki mást lát bele, és nincs egyetlen igazság. Már egészen kis koromban megfogtak József Attila versei, nagyon tudtam velük azonosulni, és mai napig szeretem azt az életérzést átvinni a saját dalszövegeimbe is. József Attila verseskötetei számomra úgymond kötelező olvasmányok voltak. Kedvenc versem tőle a Tiszta szívvel. A mai napig nem olvastam olyan szép és egyben megrázó verset, mint ez. Ahogy olvasom a sorokat, mindig végigfut rajtam a hideg. József Attila költészete nemcsak az irodalmi ízlésemet formálta, hanem mély hatással volt a zenei stílusomra is. Mindig is lenyűgözött, hogy milyen egyszerű eszközökkel tudott mély érzelmeket kifejezni. Az ő művei inspirálnak arra, hogy a saját dalszövegeimben is hasonló őszinteséget és érzelmi mélységet érjek el. Ne felejtsük el, hogy az Altató is minden kisgyereknek meghatározó volt elalváshoz. Ezért is volt nagy megtiszteltetés, amikor a Red Bull Pilvakerben megzenésíthettük ezt a verset Járai Márkkal és Szakács Gergővel. Egy olyan köntösbe tudtuk bújtatni, ami szerintem nagyon passzol a vershez.
Jánoki-Kis Viktória
Gyerekkorom legmeghatározóbb olvasmánya Erich Maria Remarque Három bajtárs című regénye volt, melyben a szereplőket összekötő odaadó szeretetkapcsolat alapjaiban változtatta meg bennem azt, hogyan viselkedjek a családtagjaimmal. Emlékszem, a kötet kiolvasása után bementem édesanyámhoz a hálószobába, megkérdeztem tőle, mit kér vacsorára, és amíg az étel elkészítésével bíbelődtem, magamban azon örvendeztem, hogy talán most egy kicsit én is olyan vagyok, mint a regény szereplői. Gimnazistaként Thomas Mann Varázshegy című regénye volt rám elemi hatással: Settembrini és Naphta vitáiban olyan gondolkodásformák, eszmék és világnézetek bontakoztak ki előttem, melyek létezéséről addig nem tudtam, és amelyek összetettségükkel teljesen lenyűgöztek. Felnőttként pedig leginkább Edith Eva Eger A döntés című memoárja ragadott magával, és nyitotta fel a szemem arra, hogy bármilyen külső tényező vagy belső tudatállapot tartja fogva az elmémet, rajtam múlik, hogy a fájdalmat és szenvedést vagy az örömöt és szabadságot választom. Rendkívül hitelesnek éreztem az auschwitzi haláltábort túlélő szerző tollából mindazokat a felismeréseket, melyeket élettapasztalataiból és pszichológiai tanulmányaiból leszűrt.
Dorogi Péter
Az egyik nagyon fontos könyv, amit olvastam tizenéves koromban az Hermann Hesse Demian című könyve volt, valamiért nagyon megfogott. Utána a Pokolbeli víg napjaim jelentett sokat, nagyon érdekesnek találtam, ahogyan Faludy György viszonyult a világhoz egy olyan korban, amikor szinte lehetetlen volt „jól” csinálni az életet. Ez után Bohumil Hrabal Házimurik és a Gyöngéd barbárok adott nagyon sokat nekem, szövegekre inspiráltak a könyvei. És van egy alapmű, amiből az összes kötet megvan, nagyon szeretem: A dűne.
