Ha ma kezünkbe veszünk egy könyvet, olyannyira magától értetődőnek tűnik a megjelenése, hogy eszünkbe sem jut, vajon mi lenne, ha sosem találták volna fel az egységes könyvkötést, illusztrációs módozatokat és betűtípusokat. Pedig néhány évszázada még vad szabályozatlanság uralkodott ezen a téren.
A mai automatizált technológiák általi gyártás, az ipari előállítás méretei és a fogyasztói társadalom működése afelé terelték az emberek könyvekhez fűződő kapcsolatát, hogy mint „készárut” leemelhetik a könyvesbolt polcairól, és mint szellemi értékkel bíró használati tárgyat, hazavihetik a saját könyvespolcukra. És bár a könyvnyomtatást sokan és sokféleképpen temették már az elmúlt évtizedekben, a fizikai könyvek, velük együtt a nyomdák mégis velünk maradtak.
Hogy előállítási körülményeik reflektálatlanul állnak a hétköznapokban, annak éppen az lehet az oka, hogy a könyv maga a hétköznapjaink szerves részévé vált. Ha el is töprengünk rajta, hogy elkészültéhez milyen stádiumokon kellett átesnie az író által a kiadóhoz leadott nyers szövegnek – például szerkesztés, jóváhagyás, tördelés, illusztrálás, tipográfia megválasztása –, mely folyamat végén kikerül olvasmányélményünk tárgya, nem valószínű, hogy röpke kérdőfoszlánynál tovább jutunk. Holott a részletek mögött jó esetben gondos tervezés, kritikus döntések sorozata húzódik meg.
Például valószínűleg ritkán gondolkozunk el azon, hogy mi alapján választja meg a könyvkiadó, a nyomda vagy épp a szerző az adott szöveg betűtípusát. Apróság, mégis alapvetően meghatározza ez a tényező az olvasással való kapcsolatunkat – jelentősége pedig jobbára csak akkor tűnhet fel, ha valamilyen oknál fogva nem megfelelő tipográfiával kiadott nyomtatványt veszünk a kezünkbe. A funkcionális vonatkozásokon túl – nevezetesen, hogy olvasható legyen, és hogy a kiadás nyelvének minden írásjel- és betűkaraktere egységesen lejegyezhető legyen – ott van az esztétika kérdése is. Ne csak olvasható, de jólesően olvasható is legyen az adott kötet: ez a minimum elvárásunk egy könyvvel szemben.
Azonban nem mindig volt a tipográfia kérdésköre ennyire magától értetődő, viszonylag könnyen rendezhető probléma, mint azt jelenkorunk embere megszokhatta. A könyvnyomtatás hajnalán nemcsak a nyomdai betűkészlet egyedi és nehézkes megformázása, használata és elhasználódása jelentett kihívást, de a nyomdászok számára külön nehézséget okozott az úgynevezett tipometria, az egységes méretrendszer, a tipográfiai pontrendszer kialakítása. A 15. században Európában meghonosodott, de korábban már a kínai kultúrában is felbukkant könyvnyomtatás történetében igen sokáig tartott, míg valamilyen egységes rendszert sikerült felállítani. Ezen törekvések mögött magas szintű mérnöki tervezés állt, a ma ismert tipográfia alapjainak lefektetésére pedig egészen a 18. századig várni kellett.
A nyomtatás ezen két időszaka között eltelt nagyjából három évszázadban egyszerre volt jelen a nyomtatás és a kéziratos lejegyzés. A technológiai fejlődés tartalomra kifejtett hatása ebben a nyomtatástechnikai szempontból hibrid korszakban egyre látványosabbá vált. Jó példát adott Korondi Ágnes, az Országos Széchényi Könyvtár kutatója, aki a Magyar Kultúra magazinnak beszélt a nyomtatás és az imádságos könyvek kapcsolatáról. Elmondása szerint a kéziratosság korában az imakönyvek egyedi ábrázolásmódokat, összeállításokat vonultattak fel. A nyomtatás – majd később a tipográfia egységesítése – azonban amellett, hogy könnyebben elérhetővé tette ezeket a köteteket az emberek számára, a szövegváltozatok stabilizálásában is szerepet játszott.
A nyomtatás a díszes megjelenés háttérbe szorulását is jelentette az egyedi illusztrációk nehéz sokszorosításával. Ahogyan Farkas Gábor Farkas mondta nemrég megjelent interjújában, amelyben az idén 550 éves Budai krónikáról beszélt, a most kiadott letisztult könyvforma akár még díszes kódex formát is ölthetett – a vásárlók pénzére volt bízva, hogy milyen minőségben köttették és illusztráltatták a kötetet. Így a korábban elterjedt színes ábrázolás, az esztétikus megjelenés kiszolgáltatottá vált a felvásárlóerőnek, ezzel együtt pedig csak a kiváltságosok számára lett elérhető a kézírásos időket idéző, egyedi kiadás.
7. Bár a Kner nevet a szép könyv tette ismertté, a könyvkiadói tevékenység pénzügyi szempontból ráfizetéses volt, a kiadás költségeit nyomtatványok előállítása fedezte. Imre úgy tartotta: „Életem értelme nem az, hogy nyomdász vagyok, hanem az, hogy szolgálok.”
A Kner család és a Kner Nyomda története tíz pontban
1. A nyomdaalapítók felmenői több generáción keresztül vándor könyvkötők voltak.
2. A Kner Nyomdát Kner Izidor 1882-ben, 22 éves korában alapította Gyomán, miután vándorlásai végén Székesfehérvárról – ahol Számmer Imre nyomdájában könyvkötő volt – hazaérkezett szülőfalujába.
3. A nyomda 1914-ben már több mint 150 munkásnak nyújtott biztos megélhetést.
4. Az itt készült könyvek számottevő nemzetközi elismerést váltottak ki. Első jelentős sikere az 1914. évi lipcsei könyvművészeti kiállítás aranyérme.
5. Izidor nagyobbik fia, Imre már 12 évesen az édesapja mellett dolgozott, majd miután elvégezte a lipcsei nyomdaipari technikumot, 1916-ban, 26 éves korában átvette a nyomda vezetését.
6. Imre bevonta két barátját, Kozma Lajos építész-grafikust és Király György irodalomtörténészt a munkába. Kozmának köszönhetően a könyvművészetben új stílusirányzatot teremtett, Király pedig a klasszikusokból állította össze és rendezte sajtó alá a híressé vált Kner-sorozatokat.
8. A család számos más területen is jeleskedett. A nyomdász, tipográfus Kner Imre szakirodalmi munkássága is jelentős: számos hazai és külföldi konferencián tartott előadást és rendszeresen publikált szakfolyóiratokban. Húga, Kner Erzsébet tipográfus-könyvkötőmester művészi könyvkötészetet vezetett, öccse, Kner Albert tervező reklámgrafikus, Haiman György pedig, a nyomdaalapító elsőszülött unokája nemzetközileg elismert tipográfus, kutató volt.
9. A nyomda fejlődését a második világháború szakította meg. A Kner család több tagja a holokauszt áldozata lett. Imre fia, Mihály öngyilkos lett, mielőtt a nyomdát államosították.
10. A Gyomai Kner Nyomda ma is minőségi könyveket gyárt, a család emlékét pedig a nevüket viselő nyomdaipari múzeum őrzi.
A magyar könyvnyomtatás 550. évfordulójához kapcsolódó cikkeink itt, itt és itt olvashatók. A Magyar Kultúra magazin könyv témájú lapszámának bemutatójáról itt számoltunk be, a lapból szemelvények itt találhatók. A magazinra való előfizetés lehetőségéről bővebb információ itt.
Nyitókép: egy munkás beállítja a betűket a Democrate de l'Aisne hetilap címlapjának nyomóformáján. Ez az utolsó európai hetilap, amelyet ólombetűkkel nyomtattak 1906 óta. Fotó: AFP / Francois Nascimbeni
