A frontember három dolgot akart és igazából egyik sem sikerült hét évvel a fenti nyilatkozat után. Ez nem az a Smashing Pumpkins, amit mindenki ismert, ezek nem azok a számok, amik olyan újszerűek és jók lennének, mint a 90-es évek közepén és feltehető: Corgan álmaiban nem az együttes jelenlegi állapotát láthatta. Bár, ha az ?álom? szót zenei értelemben vesszük, akkor Billy Corgan egyértelműen újraéli azokat. Ha gonoszabb akarnék lenni, akkor lehet, hogy inkább azt mondanám rá, hogy ?alvajáró?, hiszen 2012-ben gyakorlatilag ugyanazt a kicsit progresszív beütésű alternatív rockot játszani, egy négyrészes konceptalbum keretein belül, akárhogy is nézzük, kicsit kínos. Ennek ellenére mégsem lehet haragudni a Smashing Pumpkinsra, hiszen akinek régebben tetszett a zenekar, annak pont ezzel a kissé álmodozó, a világ trendjeit és realitásait figyelmen kívül hagyó hozzáállással tetszett. Feltehetően új rajongókat nem szerez az együttes az új albummal, de a régiek közül sokan együtt révedeznek majd Corganékkel. E lemezben semmi mai nincs, de mégsem mondhatnánk rá, hogy 90-es évekbeli sallangokat köhögne vissza. Billy Corgan sokakat elriasztó nazális, nyávogásszerű énekhangja néhol kicsit progresszív, néhol inkább hard rock-hatásokat mutató gitártémákkal és bugyborékoló szintetizátor-hangokkal párosul. Ez utóbbi elem egyébként talán a legfrissebb és legizgalmasabb jegye az Oceaniának.
Sajnos Billy Corgan álmodozó hozzáállása ritkán párosul frappáns megoldásokkal. A legtöbb szám mind szövegében, mind zenéjében széteső és céltalan, mint ahogyan a frontembernek az albumokkal kapcsolatosan megfogalmazott véleménye is az. Corgan szerint a klasszikus album-formátum szükségtelenné vált, ennek ellenére úgy gondolja, hogy bizonyos számoknak együtt kell megjelenniük. Ezt az ellentmondást tovább bonyolítja, hogy az Oceaniát egy négyrészes, 44 számos mamut-album, a Teargarden By Kaleidyscope című ?magnum opus? keretein belül jelentették meg.
