A Kárpát-medencében zajló népvándorlás során eltérő kulturális hátterű csoportokból új, befogadó közösség alakult ki, amelyben a koponya torzításával jelezték a származást, az összetartozást és a társadalmi státuszt.

Ez derült ki az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Régészettudományi Intézetének vezetésével végzett legújabb régészeti, fizikai antropológiai és izotópos vizsgálatok során.

A Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannonia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre.

A Tolna megyei Mözs-Icsei dűlő temetője 96 sírjával az
5. századi Pannonia egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye, ahol
korábban már történtek vizsgálatok, ám mostanáig részletes, komplex elemzést
nem végeztek a szakemberek.

A helyszínen különböző – más-más népcsoportra jellemző
– temetkezési módok lelhetők fel, amely alapján a kutatók azt feltételezték,
hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. A kutatás során a
régészeti leletek és jelenségek, a fizikai antropológiai adatok és az emberi
csontmaradványokon mért izotópos vizsgálatok eredményeit a kutatók együttesen
értékelték ki.

A különböző izotópokkal végzett vizsgálatok számos
körülmény megállapítására alkalmasak. A stronciummal például kimutatható, hogy
az egyén az adott geológiai környezetben helyi vagy idegen eredetű-e; a szén és
a nitrogén izotópok pedig annak kiderítésében játszanak szerepet, hogy
jellemzően növényi vagy állati eredetű táplálékot fogyasztott-e a vizsgált
alany.

A mözsi temetőben elvégzett, személyes mobilitásra és táplálkozásra vonatkozó vizsgálatok eredményeit a kutatók összevetették a helyszínen feltárt régészeti jelenségekkel (például a temetkezési szokásokkal), melynek alapján több csoport is elkülöníthetővé vált.

 „A temető
alapítása nem helyben született, de feltehetően a környékről származó,
pannoniai, késő római tradíciókat – mint például a téglasírok építése –
folytató személyekhez köthető. Hozzájuk csatlakozott talán egy-két évtizeddel
később egy származásában és kulturális hátterében is idegen, de feltehetően
családosan együtt mozgó, nagyobb csoport, akik magukkal hozták az úgynevezett
padmalyos sírok, valamint a mesterséges koponyatorzítás tradícióját" –
magyarázta a vizsgálat eredményeiről Vida Tivadar, az ELTE Bölcsészettudományi
Kar Régészettudományi Intézet igazgatója.

Az együttélés során a következő generációban a
koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak
összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz
tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai.

A mesterséges koponyatorzításnak nevezett testmódosító eljárás Közép-Ázsia, illetve a Fekete-tenger menti sztyeppei régió irányából keleti népcsoportokkal érkezett a Kárpát-medencébe, és az 5. században – a hun korszakban és az azt követő évtizedekben – élte virágkorát. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A koponyák szándékos deformálását csecsemőkorban kezdték, fiú- és leánygyermekeknél egyaránt. A módszer lényege, hogy egy satuszerű kötéssel alakították, változtatták meg a fej formáját.

A mesterséges koponyatorzítás kifejezte a rangot, az etnikai, családi vagy más csoporthoz való tartozást.

A rendelkezésre álló adatok alapján egy rendkívül
befogadó közösség képe rajzolódik ki, mely eltérő hátterű csoportok és
személyek integrálására képes – állapítják meg a kutatók.