Vinnai András ? Kovács Dániel rendező mellett a Kamra új darabjának társszerzője ? és Bodó Viktor ? aki az Anamnesist rendezte, a dramaturg Róbert Júliával közösen írta is, Hajduk Károly és Fábián Gábor jeleneteit felhasználva ? együtt és külön már darált le és tüntetett el két-három produkciót e színházban, de kettejük nevéhez fűződik a Ledaráltakeltűntem itthoni és nemzetközi sikere is. A Kovács-Vinnai duó és csapata most a SZÍVÜNK (Szent István Vándorünnep Nemzeti Kincseinkből) országos mozgalom záró akkordja, egész konkrétan a fel (nem) virágozott szent korona felől vette szemügyre (nagyoperettben) az Európába betagozott hont és virágtermesztésben, -kötésben élen járó kies falusi zugolyát, Tunyándot. Bodó s vele a Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság alkalmilag egybeolvadt gárdája egy-két fokkal súlyosabb témát szemelt ki ?kórtörténete? számára: az EU-t és főleg az eü-t. A hazai egészségügyről adnak diagnózist, kontinentális röntgenképi kiegészítéssel. A két előadás közül a továbbiakban csak az Anamnesisről szólunk ? megemlítve még, hogy a hullámzó nívójú dalszövegeket mindkét produkció számára az Örkény Színház tagja, Máthé Zsolt írta, egyik esetben a saját nevén, másik esetben Baróthyként.
A műsorfüzet így határozza meg a Petőfi Sándor utcai újdonságot: ?Zenés, abszurd és rettentően humoros, pergő ritmusú, komolyan átgondolt, komolytalan előadásunk remek színészi alakításokkal, döbbenetes háttérmunkával és lenyűgözően laza rendezéssel olyan témát vizsgál, amely mindenkit nagyon mélyen érint?. A felvezetés a 2003-as Motel (Bodó-Vinnai) prospektusának önironikus hangvételét idézi, és valamennyi szava igaz ? csak nem nagyon jön be. A magyarországi gyógyítás-katasztrófa összes (sajnálatosan közhelyszerű, s így mélyen valóhű) rémregényi tényét bepakolták Balázs Juli lerobbant kórházdíszletébe. A kifacsart vagy lelkiismeretlen, külföldre távozó vagy bürokratává avanzsált orvosoktól a kacér vagy rideg, a liftben kefélő vagy a hülye profot babusgató ápolónőkön át a gonosz portásig, idióta boncmesterig, elcserélt tetemig mindent és mindenkit színre visznek. A kilátástalan helyzetű beteget is, akit az egészségügy (a darabban javasolt új nevén: betegségügy) még betegebbé tesz, például viszonylag ép kézfejéről sorban vagdalódnak le az ujjak. Az orvostársadalom és összes csatolt része akár meg is sértődhet, ha nem veszi a lapot, mert jó szó szinte nem éri a (kór)ház elejét. A beteg ember maga az állatorvosi ló, akin az összes baj tanulmányozható. A tálalás mulatságos, a közlendő súlyos, tragikus.
A hagyományos dramaturgiát, az e falak közt is megszokottabb előadás-építést, színészvezetést, az elöregedő klasszikus, késő és egyéb modernség minden regulázottabb ismérvét sutba vágva Bodó a zagyvaságig elszabadított kavalkádot produkált, mely eleinte némi nevettetésre és nevetségességre is kiélezett szakmai filmbejátszásokkal operál, majd a nem létező szünetet követően (hiszen e haldoklás-állapotrajz: szünet nélküli tragédia, sajna nem Nádas Péter commedia perpetuáival egy szinten) könnyűzenei koncertbe csap át. Bohóctréfa és vitustánc, kafkai látomás és elócskult vicc, szimbolikus etűd és agyonismételt mókázás, szocio-információ és politikai paródia: minden megtalálható az Anamnesis nagy fekete zsákjában. Egyes színészeket ? egy ideig ? preferál, másokat futólag alkalmaz, igazi színpadi közösséget a több mint húsz főből a kórusosságban sem szervez a rendezés. Felfrissíti vagy felforgatja a Katona József Színház eddigi, nagyjából behatárolható művészi trendjeit e vállalkozás? Előnyös és szükséges-e a Szputnyik számára a kiruccanás? Mit tanultak egymástól a két társulat tagjai, mit kamatozott a kétoldali stiláris átcsapás? A jövő döntheti el. A szokatlanság, az újdonságérték kétségtelen (s akkor az esély is benne lappang) ? de az előadás, kritikai bátorsága ellenére, nem jó.
Azaz akad jó, sőt egyenesen kitűnő részlet is. Leginkább az első, néha a második harmadában. Olsavszky Éva haldokló, félelmeit a férje iránti irónia megvető fölényével kivédő öregasszonya, Kun Vilmos a fikusz öntözésétől ?parázó?, homlokára parizer-szeleteket ragasztó férjként a gyermekeik soha-meg-nem-születését is elfeledő vénembere emlékezetes. Akkor is rólunk szól a példázat, amikor a holtfáradt belgyógyász az előrehaladott halálos kór ismérveit sorolja fakó hangon a mentőorvosnőnek. Ők ketten: elvált férj és feleség. Gyerek? Suli? Kutya? Miféle kutya? Nem tudtam pénzt küldeni, de majd utalok. Nem lenne kölcsön százharmincötezred, csupán holnapig? Az asszony, Szirtes Ági áll, áll, elszürkülve mered maga elé. A férfi, Lengyel Ferenc tehetetlenségében kidönti az orvosi szoba ajtaját, majd egy ideig mászkál a nyílászáróval. Mekkora a daganat? A színen sárga teniszlabda gurul át. Áttételek? Vasgolyók zápora zúdul a színpadra, Szirtes később eszeveszetten igyekszik összeszedni a lövedékeket. Fölösleges, mondják neki, mindjárt érkezik a következő vödörnyi golyó. Tudja.
|
|
| Lengyel Ferenc, Háy Anna és Lajos András |
Ennél kiválóbb színházi nyelv nem is kellene. Mészáros Béla monoton-kataton, kórterem- és halottanya-kereső cirkálása kész abszurd dráma. Bodó azonban semmiben sem következetes, a mű önvédelmi rendszerei pedig gyöngék. A figurák fecsegőek, elmondják, amit látnunk kellene. Az alkoholista alkoholistának nevezi magát, a vétkes kétszínűsége meggyónásával vezekel. Locsog a szöveg. A szituációk sora is. Talán az általános celeb-, szappanopera-, bizottságosdi-, parlament-, stb.-karikaturizálásban nem rossz vicc, hogy a ?Van benne valami? tévéshow-dallamra nyílnak a proszektúra tepsijei ? de ennyi, és ennyiszer?
Amikor sem geg, sem új mesekezdő fordulat nem menti meg, ráfogják az egészre: ez csupán színház. ?A hármasegység halott?, a Színművészeti Egyetemen gáz van a dotálás és a vizsgák körül, a darabbeli rendező elfuserálta teendőit. X és Y és Z színésznek az orrára koppintanak, reklám-(nem-)vállalására, hanghordozására rájátszva. Vagy észleli a közönség, vagy nem. Amikor az Anamnesis kritikai organizmussá, a nem indokolatlan mai magyar panasz- és indulatkultúra kórház és egészségügye feletti kifejezőjévé sűrűsödhetne, rendre elsekélyesedik, pofavágásoktól sem riad vissza, nem éri be saját potenciális kvalitásaival ? és ezért nem is éri be, nem is éri utol magát. Klaus von Heydenaber zenéje velőbe vág, amikor. Máskor nem. A jelmezeket Nagy Fruzsina tervezte, a lepusztult kórházba, a görgő betegágyak közé belopva a revü ruhatárát is.
?Erdő szélén három ház, / fegyház, kórház, hullaház? ? énekelte a múlt század világháborús közepén a Katonában oly otthonos Weöres Sándor egyik ?bolond? négysorosa. Az erdő széle e fuvolázó békekorban a Kamrának, a Virágos Magyarországnak jutott. Bodó Viktor színpadán az alkotói szándékok szerint ott lehetne a kórház és a hullaház, talán a fegyház is ? ha egy negyedik ház, a színház nem élné fel e sok halottságot.
