Korom Gábor módszere egyedi és világszínvonalú, meggyőződésem, hogy egyben a magyar tudáskincs fontos eleme is, kiemelt megbecsülést érdemlő tudás, amelyet érdemes megismernie mindenkinek, nem csak a kutyás gazdáknak. Ez a beszélgetés egy személyes – de nyilván más kutyás gazdák előtt sem ismeretlen – problémán keresztül próbál képet adni a kutya és az ember viszonyáról, a szakember szemével láttatva e viszony lényegi aspektusait.
Van egy hároméves airedale terrierem. Hét hónapos kora óta van nálunk. Nagyon sok mindent elértem vele. Voltunk a Népszigeten kutyasuliban is, jó a viszonyunk. Egy problémám van: a behívás. Mi a baj velem? Miért nem megy? Bent a világ legangyalibb kutyája. Amikor kint vagyunk, behívásra csak akkor jön be, hogyha ő akar.
Milyen hosszú választ adjak erre? A behívhatóság a tökéletes kapcsolat jellemzője. Ezt fontos érteni. Nézzük meg, mi az, ami most történik. A világ egy nagyon érdekes átalakulásban van. Hiszek a fejlődésben, ezt fontos elmondanom az elején. Nagyon hiszek abban, hogy az egymást követő történelmi korokban fejlődés érzékelhető, még ha nem is mindig úgy néz ki. A magas görög kultúra után a sötét középkor úgy tűnhet, hogy borzasztó visszalépés, de azért azt hozzátenném, ez sem egyértelmű. A magas görög kultúrában Arisztotelész rabszolgatartó volt, a város jobbágya szintén rabszolgasorsban volt, de mégis a szabadság illúziójában élt. Tehát bár vannak visszalépések, alapvetően azt gondolom, hogy az emberiség előre tart. Képzelje el azt, hogy nekem a vikingkorban kellett volna ott, a skandináv régióban kutyakiképzésből, kutyaoktatásból megélni. Egyszerűen azért nem, mert ha a viking azt mondta a kutyának, hogy gyere ide, akkor az odament.
Ma kicsit más ez a helyzet.
A pásztor azt mondja a kutyának, hogy gyere ide, akkor odamegy. A probléma csak az, hogyha valaki odafárad a pásztorhoz, és azt mondja, nekem elegem lett abból, hogy nem tudom behívni a kutyámat, és megkérdezi őt, Bandi bátyám, mondja meg, hogy lehet behívni a kutyát! Mit csinál maga, hogy a kutya idejön? Az öreg ezt fogja válaszolni: azt mondom neki, hogy gyere ide.
Az van, hogy ezekben a megelőző történelmi korszakokban az ember kommunikációja még egyben volt. Ez az egybenlevés azt jelenti, hogy egy hármas lelki tagozódást veszünk alapul, a gondolkodást, az érzelmi létet és az akaratot. Ez a fajta egység, a gondolkodás, az érzés, az akarat vonala a megelőző korokban nagyon egyben volt. Ez a három lelki tevékenység az embert mindig jellemezte. De az ember gondolkodási képessége nagyon nagyot változott a történelem során. Ezt leginkább a legújabb korban, tehát az ipari társadalom, a felhalmozás, a fogyasztói társadalom megjelenésével lehet összekötni.
Ma egy olyan gondolkodási struktúra működik az emberi civilizációban, amelyben az ember túlgondol mindent.
Egyszerűen bármi történik velünk, nagyon sokat gondolkozunk. Ez egyben a fejlődés és egyben a visszaesés jele is.
Itt a válasz, mert ekkora kitérőt kellett tennem, hogy megértsük a kutya viselkedését egyes szituációkban. Kint vagy a parkban a kutyával. A kutyának az elsődleges érzékszerve a szaglás, ami ösztönös érzékelésként definiálható. Ez azt jelenti, hogy beérkezik az információ, és ő azonnal dönt. Az ember elsődleges érzékszerve a látás, a vizuális érzékelés. A szem intellektuális érzékszerv. Azt kell érteni ez alatt, hogy amíg a kutyánál bejön az információ és dönt – ő azonnal dönt –, nálunk bejön az információ, és mindegy, hogy mi, a többi receptort is a vizuális érzékelésnek rendeljük alá. Bejön a gondolkodás a feldolgozó központtal, és elkezdünk elemezni… A kutya már rég meghozta a következő, meg az azt követő, meg az azt követő döntést is. A kutya hoz három-négy döntést, amikor én még mindig az első eseményt elemzem, és találgatom, mi a helyes válasz. Ez a fáziskésés az intellektuális fejlődésünk következménye. Ebből két kiút van.
Ez a túlgondolás időnként helyzeti előny, időnként meg hátrány.
A behívásnál kifejezetten hátrány, mert a reakcióidőnk a kutya valódi érzékelését nem megelőzi, hanem követi. Tele vagyunk furcsa vélelmekkel, amelyeket belevetítünk a kutyába, antropomorfizáljuk, emberi tulajdonságokkal látjuk el, amikor egyáltalán nem az a kutya szükségletprioritása, amit elképzelünk. A kutyának például – el kell keserítenem minden gazdát –, egy márkás nyakörv nem jelent semmit, magasról tesz rá, hogy milyen pórázt vagy nyakörvet teszek rá, nem érdekli.
Sokszor gazdaként nem a valóságra reagálunk, hanem egy kreált képre, amelyet a fejünkben rakunk össze, egy privát valóságra a valóság helyett. Míg a megelőző korok embere direkt kapcsolatban volt a valósággal, egy ösztönös, egy atavisztikus jelenléttel ő abban a valóságban élt, a mai kor embere egy privát valóságot teremt magának. Hamvas rengeteget beszél erről. Arról, hogy az ember kiemelkedett, ilyen értelemben, és ez ember és ember közé is nagyon sokszor szakadékot ás. Ennek a privát valóságnak az átvilágítása lenne az, amivel sok helyzetet meg lehetne oldani.
Megint Hamvasra hivatkozom: azt mondja, hogy a különböző korszakoknak megvolt a maguk elnyomó, emberi ego által vezérelt struktúrája, és azt mondja, hogy ilyen például a megelőző korszaknak a klérus, amely ránehezedett az akkori világra, elnyomta, és ezt váltotta le a szcientizmus, a tudománynak az a fajta elragadottsága, kiragadottsága, amelyik úgy emelkedik ki, hogy kreál egy nem valóságot. Tehát, a legnagyobb jó szándékkal indul a dolog, a valóság megismerésével, de a kreálmány már nagyon eltér a valóságtól. A tudománynak ez egy gyenge pontja. Ugyanakkor Hamvas megadja a választ is, hogy erre egyetlen megoldás van, maga a tudományosság és a gondolkodás, amikor meghaladja önmagát, képes a saját tevékenységét is átvilágítani.
Ebből a korszakból a kiút épp ez lesz. Látjuk a mindennapokban, hogy a tudomány nagyon-nagyon fulladó irányokba el tud keverni minket, de ha megfelelő alapossággal vagyunk jelen, akkor egy idő után ez az így teremtett homály világossá tud válni. Gyakorlatilag mi itt, a tükörmódszerben is valami olyasmit hozunk létre, hogy ezt a fajta gondolkodó tevékenységet használjuk ki.
Két megoldás lehetséges. Az egyik: hegyeset pökni és ott vakarózni, ahol nem illik. Ez az egyik megoldás. Tehát regresszálni a megelőző korok tudati szintjére. Ez nem a mi sportunk, tehát mi nem ezzel dolgozunk, mi nem vikingeket képzünk. Nálunk az történik, hogy a gondolkodási képességen keresztül juttatjuk el oda a gazdát, hogy egy idő után ezt a fajta döntési késlekedést át tudja hidalni, mert olyan hihetetlen erős intellektusunk van, amely segíteni tud bennünket visszaérkezni a jelenbe. Csak iszonyatosan nehéz.
Az ön által kidolgozott és mára lassan világhírűvé vált tükörmódszer hogyan segít áthidalni a fent vázolt problémákat?
A tükörmódszer igazából arra született, hogy erre a korimpulzusra reagálva a kutyának a családba illeszthetőségét segítse, és a gazdáknak abban adjon segítséget, ami maguktól nem megy a nevelésben. Ez nagyon fura, mert kutyaiskolának meg kutyakiképzési módszernek hívjuk, de valójában nem a kutyát, hanem a gazdát képezzük.
Évről évre egyre nehezebb dolgunk van, mert egyre nagyobb baj van az emberek kutyaérzékelésével. Az embernek a gátlással való viszonyával nagyon nagy a baj. Az emberek nem tudják gátolni a kutyát. Ez sajnos a gyereknevelésben is megvan. A gyerekek – nem tudom, mennyire látja – hisztériával szinte bármit elérnek. Bemegy az anyuka, és berakja a tabletet az étteremben a gyerek elé, amíg eszik, mert nem tud rászólni. Nagy baj van a világban. Annyira, hogy folyamatosan újra kellene gondolnunk a dolgainkat, tehát folyamatosan meg kellene újulnunk.
A gátlás azért nagyon lényeges, mert az ösztön, az ösztönvezéreltség és a kutya értelme a gátlástól tud együttműködni. Ha az ember nem tudja a kutyát gátolni és az ösztön működik benne, akkor egyszerűen a kutyában az, amit mi értelemnek hívunk, nem tud megjelenni. Ezt nagyon jól lehet látni: a kutya gyönyörű szép a lakásban, jól viselkedik, de ha kimegy vele az ember, az értelmes, jó tekintetű kutya a parkban már buta, üveges tekintetű lesz. Mindenhova oda akar menni. Ez azért van, mert egyszerűen a gátlással nem tud megfelelően bánni a gazda.
Akkor, amikor a tükörmódszert kifejlesztettem, még viszonylag könnyebb dolgom volt, mert azt mondtam a gazdának, hogy na, most itt gátolni kell a kutyát, akkor gátolta a kutyát. Az oktatók fel vannak készítve minden változásra, amennyire csak lehet, de szinte nem tudunk lépést tartani, ezért az utóbbi években át is váltottam egy teljesen új technológiára. Ez a kölyökprogram. Én ma már csak kölyökkutyákkal foglalkozom. Ez azért lényeges, mert a fiatal kutyánál kell felépíteni a gátlási képességet, és sokkal kisebb presszióval, sokkal kisebb energiával lehet eredményt elérni, mint a későbbi életszakaszokban. Nem egy elrontott kapcsolatot kell rendbe hozni, hanem igyekszünk azt eleve jól felépíteni. Így összehasonlíthatatlanul hatékonyabban tudunk segíteni a gazdáknak a kapcsolat építésében, kialakításában.
Egyáltalán miért tartunk kutyát?
Amikor bekerült az emberi társadalomba, akkor a kutya az ember nagyon közeli társa volt. Annyira, hogy ezt a közelséget ma nekünk nehéz elképzelni is.
Vagyis nem úgy, mint ma, amikor az ember reggel elmegy munkába, otthon hagyja a kutyát, majd este ismét eljátszadozgat vele.
Együtt jártunk munkába, együtt aludtunk, együtt éltünk. A ma emberének nagyon nehéz elképzelnie, hogy ez a viszony innen indult. Ez az emberiség története, ennek kialakulása az ember és a kutya közös történetének leghosszabb időszaka. Ezután következett egy olyan, hogy a kutyát kicsapták az udvarra. Ez az írott történelmünk időszaka. Tehát az írott történelmünket megelőző időszakban volt ez a nagyon szoros együttélés.
Ez több tízezer év, de mondhatjuk, hogy százezer. Akkor jött négy-ötezer év, amikor a kutya kikerült az udvarra, tehát az embertől egy bizonyos távolságra. Amúgy a kutya tisztátalan lény bizonyos kultúrákban. Például az arab világban a kutya tisztátalan lénynek számít, és a kutyaharapás egy rendkívül megalázó dolog. Mielőtt még azt gondolnánk, hogy csak más kultúrákban van ez így, a magunkéban is szétnézhetünk. Egyszer egy forgatás szünetében kezembe került a magyar szólások és közmondások gyűjteménye, találtam benne több száz szólást és közmondást a kutyával kapcsolatban: ezekből csupán tíz volt pozitív kicsengésű. Tehát az irigy kutya, a kutyába se veszik, a kutya vacsorája nagyon negatív tartalmak, és ha ezt már a nyelv is rögzíti, arra utalnak, hogy egy egész korszakot jellemzett a kutya ilyesfajta megítélése. De az ezt megelőző állapot, a közelség, a százezer éves együttélés mindkét fajnál genetikailag rögzült.
Majd jön a legújabb kor, amikor a kutya újra bekerül az emberi családba. Amikor kinyílik előtte az ajtó és lásd, nem példa nélküli, hogy a kaukázusi is bent lakik most már a házban, a kertes házban. Amikor a kutya családi kutya lesz. Azt gondolom, hogy itt tényleg meg kell állni, tényleg újra kell definiálni az ember és a kutya viszonyát.
Mind a három szakasznak más jellemzői voltak. Mind a három szakasznak megvoltak a gyengéi és az erősségei. Ennek a korszaknak a gyengéje az, hogy az emberi önzés rátelepszik a kutyára. Ezt nagyon fontos érteni. Mondok erre egy példát, csúnya lesz. Az, hogy én gondoskodhatom egy kutyáról, az nekem egy lélekemelő érzés. Nem véletlen, hogy sok nyugdíjas társa a kutya. Nem véletlenül van az, hogy ha a nyugdíjas magának csak csirkenyakat vásárol, mert arra futja, a kutyának akkor is előteremti a legjobb ételt, a legdrágább állatorvosi kezelést, olyat is, amire nincs feltétlenül szükség. Tehát az állat megkap mindent.
Ennek a fajta lelki higiéniának bizonyos értelemben áldozata a kutya. A túletetés, a kevés mozgás, a nem megfelelő életmód mind-mind a kutya ellen valók. Ugyanakkor az emberi társadalomban nagyon magas a kutya jelenlétének gyógyító ereje. Ezt muszáj szintén leszögezni.
A kutya nincsen ember nélkül. Ha nincs gazdája, akkor az nem kutya, az más, az egy másik lény. Ma a társadalmunk, a jóléti társadalom egyik nagyon jellemző tulajdonsága az elhidegülés, a falak egymás előtti felhúzása, akár még egy párkapcsolaton belül is. Sérülékenyek vagyunk, érzékenyek vagyunk, intellektuálisan nagyon fejlettek vagyunk, érzelmileg pedig nagyon sérülékenyek. Ez egy korszakos változás.
Ebben helyzetben a bizalom nagyon drága kincs. Nap mint nap tapasztalja az ember, hogy a bizalmával rendszerint visszaélnek. Ha az ember ezt nem tudja megfelelően kezelni, ha nincsenek meg a módszerei erre, az további elzárkózást okozhat. Ebben a bizalmi válságban, amikor nem tudok a másik emberben bízni, akkor ott van egy lény, aki soha nem árul el. Akiben mindig meg lehet bízni. Ez a kutya, aki ilyen módon betölt egy olyan űrt, amiben ő maga sérül. Mert ebben az űrben a kutya antropomorfizálódik akaratlanul is. Az ember nem kutyatulajdonságokkal, hanem embertulajdonságokkal ruházza fel.
Ha engem többre tartanak, és többet kérnek tőlem, és magasabb beosztásom van, mint amennyit hordozni tudok, akkor az nagy stresszt okoz nekem. A kutyával is valami ilyesmi történik. Olyan pozícióba tesszük, ahol sokkal magasabb a kutya stresszkitettsége.
Ez nem ártalmas az egész fajra nézve?
Azt gondolom, hogy ez nem baj. Ez egy áldozat az emberért, csak azt nekünk látnunk kell, hogy a kutya ilyen áldozatot hoz ma értünk. Mindig hozott. Ez minden korban megvolt. Mindig. Azt gondolom, hogy a kutya a fejlődésben támogatja az embert. Az emberek nem lezárt lények, az emberek fejlődő lények, és a kutya a társuk tud lenni, a társuk tud maradni. A kutya pedig azt az áldozatot hozza, hogy lelkileg megterheljük. Ezért cserébe olyan evolúciós utat kap, mint egyetlen élőlény sem az egész világon.
Ezért cserébe?
Ezért is. Neki mindig az ember mellett volt az evolúciós útja. Egyébként a kutya, és ma már tudományos kutatások is igazolják, de nekem is szilárd meggyőződésem, egy evolúciós robbanásban van. A kutya nemsokára beszélni fog. A nemsokára most evolúciós léptékben értendő. Az unokájának még ne mondja el, hogy beszélni fog, de pár száz éven belül itt olyan elképesztő dolgok fognak megjelenni a kutyánál, amelyeket ma nem is gondolnánk.
Kár, hogy ezt már nem fogjuk látni a saját szemünkkel.
Ez igaz, viszont tartozunk a kutyafajnak annyival, hogy képesek legyünk felülemelkedni az önzésünkön. Az az önzés, amikor a kutyában saját magamat szeretem. Mi a nem önzés? Az, amikor a kutyát önmagáért szeretem. Ebbe beletartozik az, hogy a kutya nem a nyulat szereti kergetni az erdőben. A kutya nem a gyerekeket szereti riogatni a parkban. A kutya együttműködni szeret velem. Nagyon szereti a nyulat kergetni, ha egy akcióba elviszem. A világ legnagyobb boldogsága. A kutya terelni is imád, ha én kérem rá. De nem az az élvezet neki, hogy bemehet a nyájba és szétkergetheti a birkákat. Hanem az, amikor az emberrel együtt dolgozik. Mert a kutyának ez már egy evolúciós skillje. Csak azért, mert nagyon sokan azt hiszik, hogy a kutyát akkor szeretik, amikor gyönyörködnek abban, hogy a kutya milyen rosszcsont, és mekkora csirkefogó.
Márpedig gyakran ez történik.
Akkor az nem a kutya – az a kutyának egy lebutult verziója. A kutya képes az emberrel való közös együttműködésre, az interakcióra, és ez egy sokkal magasabb szint, mint amikor a kutya leválik az emberről és gengszterkedik, riogatja a környezetét. Ezt fontos érteni, mert ez a kutyának sem kényelmes. Egyszerűen azért nem, mert ő stresszhelyzeteket kap, döntési helyzeteket kap, amelyeket nem kért magának, és akkor ő berendezi a világot. Én nagyon szeretem feláldozni magam a munkámért. A kutya is nagyon szereti feláldozni magát a munkájáért. Az életemnek ad értelmet az, hogy van egy hivatásom. A kutya életének is az az értelme, hogy gazdája van. Ezt ma nagyon sokan figyelmen kívül hagyják, és ezzel pont a kutyaprincípium legalapvetőbb lényegiségét írják felül. Ez bizonyos értelemben a kutya kutyaságának a meggyalázása is.
Nagyon csúnya szó, és eggyel erősebben hangzik, mint ahogy szeretném, de ez a valóság. A kutya meggyalázása az, hogyha nem tudok a gazdája lenni. Mert ez a faj azért adta nekem az evolúciós útját, hogy én azzal felelősséggel bánjak. Ha nem bánok vele felelősséggel, akkor elárulom ezt az áldozatot. Ezért meggyalázás az, amikor nem tudok kontrollban tartani egy kutyát, amikor a kutya olyan saját döntéseket hozhat, amelyek egyébként nem az ő döntési kompetenciájába tartoznak. Szóval, visszatérve a legelejére, én abban hiszek, hogy jó úton járunk. Csak ennek a jó útnak nagyon-nagyon sok negatív tartalma van, amellyel meg kell küzdenünk.
Farkas Wellmann Endre
Fotók: Kurucz Árpád
A teljes beszélgetés a Magyar Kultúra magazin 2022/7. számában olvasható.
