A kortárs grafika mestere

Édesapja tudós, ön mégis a képzőművészetet választotta. Mi terelte ebbe az irányba?

Így visszatekintve, fel lehet lelni egy személyes példát. Édesapám kassai származású, és a nagynénjének, édesanyja nővérének egy kiváló, kassai festőművész, Jakoby Gyula volt a férje. A két háború között járt Pesten a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Réti István tanítványa volt egy-két évig. Amikor egy családi kiránduláson megismerkedtem vele, a személyisége és az az atmoszféra, melyet maga köré teremtett, varázslatosnak tűnt számomra. Meglehet, hogy tudat alatt ez befolyásolt, de a képzőművészet iránti érdeklődésem középiskolásként, 15 éves korom körül bontakozott ki. Kezdetben hobbiból foglalkoztam e tevékenységgel, de egyre komolyabban vettem a bátorító tanácsadók hatására. Tehát nem kisgyermekként jelentkezett az érdeklődésem, nem csodagyerekként tűntem fel, de mire befejeztem a középiskolát ? mely más típusú képzés volt (papíripari gépésztechnikusként végeztem) ?, már eldöntöttem, hogy a képzőművészeti tanulmányok vonzanak leginkább. Ekkor következett a kirakatrendező iskola, majd három év díszletfestő munka az Operaházban, ezt követően pedig a képzőművészeti Főiskola.

Felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte, de korábban jelentkezett a Közgazdaságtudományi Egyetemre is.

Az érettségi után először egy ottani tanári szakra jelentkeztem, ám ez a próbálkozás nem volt túl sikeres. Hogy miért nem? Nyaranta megnövesztettem a szakállam és így mentem el a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem felvételijére is. A szóbeli közben bejött egy úr ? nem tudtam, hogy ő a rektor ?, aki feltette a következő kérdést: ?miképpen gondolom én, hogy szocialista tanárként példakép lehetek, ha szakállam van??. A szakáll mögött meghúzódó tartalmakat akkor még nem ismertem, ám mint később megtudtam, a forradalom leverése után egyfajta tiltakozást jelentett az, ha a férfiak szakállt növesztettek. Mindenesetre én azt válaszoltam, ?hiszen Marx Károlynak, az egyetem névadójának is mekkora szakálla van?. Ezt bizonyára nem kellett volna? De nem bántam, ugyanis így megmaradt az az irány, melyet eleve választottam. Nemsokára kezdődött a kirakatrendező iskola, ami szakmailag hasznos, közelítő lépésnek számított, utána következett az operaházi díszletfestés, ahol rengeteg új matériával, feladattal, nagy léptékekkel és kiváló mesterekkel találkozhattam. Onnan kerültem be a főiskolára.

Mikor volt az első kiállítása?

Az első egyéni kiállításra nem is emlékszem. Az ember általában csoportos, kiscsoportos kiállításokkal kezd, pont egy ilyen jut eszembe. Egyetemista koromban egy barátom, aki a debreceni Egyetem bölcsészkarára járt, hívott meg engem, illetve még néhány fiatal ?amatőr? művészt, hogy hozzunk össze náluk az egyetemen egy kiállítást. Nos, ebből kisebb botrány lett, mivel én rendhagyó formációkat alkottam, amelyeket betongrafikáknak neveztem el. Egyszerűen a nyers betonba dobáltam, illesztettem dolgokat, és így született meg az anyagból egy amorf kontúrú objekt, a ?betongrafika?. Többek között ezeket állítottam ki, mire az egyetemi diáklapban megjelent egy elítélő cikk, mely azt firtatta, hogy ?milyen művészet ez, mi az a betongrafika??. Úgy emlékezem, hogy rövidebb ideig tartott a kiállításunk?

E kérdés kapcsán fontos megjegyezni, hogy akkoriban egy kiállításhoz ? még a csoportos kiállításokhoz is ? engedélyt kellett kérni a Képző- és Iparművészeti Lektorátustól, amely nagyhatalmú, országos hatókörű szervezet volt. A moszkvai példa alapján működő Lektorátustól függött akkoriban a képző és ipaművészet területén szinte minden?

Anyaghasználat és technika tekintetében rendkívül változatos az ön művészete. Honnan ez a sokszínűség?

Ennek eredete az Operaházban eltöltött három évben keresendő, ugyanis a díszletfestés rendkívül összetett, technikailag is bonyolult tevékenység. Olyan anyagokkal és olyan méretekben dolgoztunk, melyeket máshol nem lehetett volna megismerni, gyakorolni. Ezeknek az éveknek az emléke, hatása pedig továbbra is munkált bennem. Miután bekerültem a Képzőművészeti Főiskolára, a képgrafika szakirányra, elsősorban a rézkarc-technika vonzott, továbbá az egyéb mélynyomásos, maratásos eljárások. Az első két-három főiskolai évet a kutatás, a kísérletezés jellemezte, amit nagyon élveztem.

Az anyaghasználat és a technika függvényében műveinek stílusa is változik. Lehetne mondani, hogy stílusok, izmusok tekintetében ön egy besorolhatatlan művész?

Igen, talán mondhatjuk ezt. Több ? mondjuk azt ? meghatározástípus ért már a kritikusok, művészettörténészek részéről. A szerkesztés, a képi kompozíció létrejöttének alapja esetemben a montázs vagy kollázs-technika, a képi asszociációk mentén való képszerkesztés. Korábbi munkáimra az ilyen típusú materiális megjelenítések jellemzőek, ám lassan már több mint két évtizede párhuzamosan dolgozom digitális technikával is. Többnyire fotó alapú munkákat készítek. Maga a fotózás képi gyűjtést jelent számomra, majd a fotók viszonylag egyszerű, nem túl bonyolult szoftverek felhasználásával épülnek össze. Tehát a lényeget tekintve a digitális technikai eljárás jelent csak újat e tekintetben.

Említette a digitális technológiát. Amint megjelent, ön hamar el is kezdte használni a számítógépes grafika lehetőségeit. Miért vonzotta?

Úgy éreztem, hogy a sokszorosító grafika, bármilyen szép hagyományai is vannak ? amennyiben az hatvanas-hetvenes éveket vesszük alapul vagy a két háború közötti magyar grafikát ?, behatárolt azáltal, hogy méretét és színvilágát illetően meglehetősen korlátozott. Ez akkor tűnt fel látványosan számomra, amikor a festészetben is megjelentek a nagyobb méretek, valamint az új szellemi tartalmak. Felidézhető például a Frissen festve című kiállítás, melyet az Ernst Múzeumban rendeztek a nyolcvanas évek közepén. Tehát megjelent az az indíttatás, hogy ki kell lépni abból a keretből, mely a technika végességéből, korlátozottságából adódik. Ezt a lehetőséget pedig pont a digitális technológia hozta meg, hiszen e módszerrel könnyen és gyorsan lehet változtatni a megjelenési formákat és a méreteket is. Aztán ahogy telt az idő, ezek a viszonylag drága és nehezen elérhető eljárások hétköznapivá váltak, és ma már semmi sem korlátozza használatukat. Képzőművészek egyre szélesebb generációja használja ? akár festő, akár szobrász az alkotó ?, ezáltal pedig a műfajok is átfedésbe kerülnek. A digitális technológiának köszönhetően a grafika át tudta törni korábbi korlátait és véleményem szerint ez előnyére vált. Természetesnek veszem emellett, hogy a hagyományosnak mondható technikák is tovább élnek.

Több technikáról is szó volt már. Van olyan, amelyet különösen kedvel?

Volt olyan időszak, mikor minden évben számos litográfiát készítettem, melyhez szakértői asszisztencia szükséges, amit a váci Nalors Nyomda és Grafikai Műhely biztosít egyedülálló módon. Ugyanitt szitanyomással is lehet alkotni, tehát ezek párhuzamosan működő technikák, melyekkel szívesen dolgozom, de az utóbbi években emellett dominánsan jelen van az egyedi rajz és a digitális munka is. Tehát a technika a művészi ötlet megfogalmazása mellett az anyag és a megvalósulás módjának összekapcsolását szolgálja.

Ahogy a legutóbbi, Műcsarnok-beli Szívzörej című kiállításán is látható volt, műveit személyesség jellemzi, melynek jegyében összekapcsolódik a történelem és a magánélet, a közösség és az egyén. Ugyanakkor megjelenik a hit kérdése és a filozófia is. Alkotásait nézve az ember sokszor úgy érzi, hogy egy próféta, egy krónikás készítette őket. Mi az, amit meg szeretne ragadni, fogalmazni a műveivel?

Úgy vélem, az utóbbi évtizedek világára ? nemcsak a művészet területén, hanem az élet egyéb tereiben is ? az a jellemző, hogy az ego, a brand nyomul előre. Az a cél, hogy az ember mielőbb ismert legyen, utána pedig a médiajelenlét segítségével teremtse meg magának azt az anyagi bázist, mely a továbbiakban biztosítja az állandóságot, a társadalmi pozíciót. Én úgy gondolom, ennél fontosabb a tartalom, a szellemi üzenet, illetve a közösségben való, a közös érdekeket érintő gondolkodás. Engem mindig is ez foglalkoztatott, talán azért is, mert a történelem mindig érdekelt, ami pedig jó példákkal, tanulságokkal és párhuzamokkal szolgál. Ezek talán mélyebb vagy szellemileg általánosabb érvényű tartalmak, melyek ? reményeim szerint ? megszólítják az embereket. A személyesség pedig nyilván szerencse kérdése is: milyen kapcsolatrendszerrel bír az ember, milyen közegben nőtt fel, illetve milyen baráti, ismeretségi kapcsolatai vannak, hiszen adott esetben ezek függvényében is formálódik egy mű témája, atmoszférája vagy hangulata.

Ami engem személyesen is kimondottan érdekel: miképpen zajlik önnél az alkotó folyamat? Hogy születik meg egy új mű?

Erre nehéz konkrét választ adni, hiszen minden mű esetében más és más az eredet, mégis található hasonlóság. Egyértelmű, hogy először a gondolat, a képi ötletmag születik meg. Az alap sok esetben valamifajta fotografált szituáció, helyzet vagy csak egy faktúra és akkor ezek egymásra hatása vagy ellentéte mentén elkezdenek úgy működni, mint a mágnes és a vasreszelék. Így mikor az ember munkához lát akár vásznon, akár a litográf kő fölött vagy a komputer előtt ülve, addigra kialakul egy belső kép, amit szeretne megvalósítani. Ezt a belső képet látva magunk előtt, az alkotó törekedni kezd annak megjelenítésére...

Alkotó tevékenysége mellett a művészeti közéletben is szerepet vállal. Miért tartja ezt fontosnak?

Meggyőződésem, hogy nem az anyagiak megléte teremt minden esetben jó helyzetet, megfelelő művészeti közeget. Jó elképzelések, közös gondolatok mentén együttműködő csoportban megteremthető az az atmoszféra, amely a többségnek fontos. Több, mint húsz éve vezetem a Magyar Grafikáért Alapítványt, emellett a társaim bizalmából a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatát képviselem. Ez a munka esetenként nem természetes az alkotó számára, hiszen egy összetett feladatot ellátó hivatallal kell együttműködni, adott esetben időpontok, határidők betartása, költségkeretekkel való bajlódás mentén. Képességeim határa, illetve a szakmai közösség véleménye határozza meg, hogy meddig láthatom el ezt a feladatot?

Készítette: Tóth Eszter