Az antik eposzok hősei isteni szépségű nőkért, közösségük védelméért szálltak harcba, a hősök odüsszeuszi archetípusának azonban rég leáldozott, és csaknem kétszáz év távlatából a gogoli csinovnyik hétköznapjainak nyomorúsága is a ködbe vész. Korunk hőse egy ellopott bicikli visszaszerzéséért küzd, és komolyan röhejes.
Horváth úr élete éppen annyira különleges, mint a neve sejteti. Egy azok közül, akik a semmi és valami közt ténferegve igyekeznek értelmet, célt találni a mindennapoknak, mígnem rátalál a sorsfordító jelentőségű biciklire. Egy biciklire, ami sokra vihette volna, számos történet részese lehetne, a legtöbb azonban legfeljebb képzeletben esett meg vele és gazdájával. Mert a nőt, aki után érdemes lett volna tekerni, elvette egy svájci parkettacsiszoló, a táncművészeti felvételijére kár is lett volna odakerekezni, az érettségire pedig jobb ajándék lett volna egy motor vagy egy autó, amit a haverjai kaptak. Szóval ott ez a semmire nem jó járgány, amit hét éve – vagy még régebben – elloptak, és ennek a sosem volt életnek a nosztalgiája úgy csapja meg hősünket, hogy egy éjszakán át nem tud szabadulni tőle.
A Komolyan röhejes vagyok Reisz Gábor novelláiból összeálló előadás, amit csupán Kocsis Gergely narrációja, az idősík és a történetek sajátos hangulata tart össze. Ez a különös miliő, ami az értelmetlen és értelmes lét határán billegő mindennapok apróságaiból építkezik: a barátokkal megivott vodkákból, a valaha volt lányok utáni kesergésből, egy ellopott bicikli suta visszaszerzési kísérletéből, miközben Párizsban a hét évvel ezelőtt történt terrortámadások dermesztő perceit élik.
Mi pedig ülünk egy kávézóasztalnál, és szemtanúi vagyunk annak, aminek egyébként is egy kocsmába betérve. Unott, szép reményű pultoslány, váltakozó mértékű részegségbe fulladt baráti összejövetelek, egy pesti éjszaka alulnézetből. Reisz Gábor írásainak érdeme, hogy egyszerre vagyunk benne a helyenként hétköznapi, néhol groteszk történetekben és egyszerre látunk rájuk kívülről.
A narrátor elmesélései és a belső monológok lehetővé teszik, hogy némi iróniával szemléljük a helyenként szenvelgő, máskor magukat sem komolyan vevő szereplők történeteit. A lány, aki nem kapott választ a hetekkel korábbi közös éjszaka után az üzeneteire, hiába van Párizsban – a támadások gócpontjában –, háborítatlanul alszik az albérletében, és ehhez hasonlóan iktatódik ki minden komolyabb drámakonfliktus lehetősége. A történetek éppen a mindennapos nyűglődésekben, csetlés-botlásokban mutatnak rá az útkeresés pátosz nélküli drámaiságára.
Az asztaloknál ülve mi is részesei leszünk a dalokkal, vetítésekkel tarkított sztoriknak, Reisz Gábor „alázenéjével”. A színészek örömteli összjátéka élvezetessé teszi a mozaikszerűen épülő történeteket, pillanatok alatt váltanak hangszínt, karaktert vagy lesznek szereplőkből saját történetük mesélőivé, a szerző rendezése pedig sokat segít abban, hogy néhány pillanat alatt beazonosítsuk, éppen melyik történetben járunk. A helyszínek váltogatása, a külső helyszín bevonása kiváló – filmes – ötlet, egyszerre látjuk a kivetítőn és az utcára néző üvegfal mögött megvilágított részen a leláncolt bicikli visszaszerzésére irányuló ügyetlen kísérleteket.
Horváth Márton szerepében Friedenthal Zoltán néha átviharzik a színen, a pultosnőtől némi iránymutatást és alkoholpótlást remélve. Figurája látszólag határozott, bár esetlenségét jól szemlélteti az utolsó jelenetben elszenvedett pofon. Áll, és nem érti. Majd könnyeden túllép ezen a kudarcon is, hiszen a bicikli vélhetően az elmúlt hét évben éppúgy állt volna a tárolóban lelakatolva, mint mielőtt lába kelt.
Sodró Eliza változatos szerepekben mutatkozik meg, egészen bravúros, ahogyan a másodperc tört része alatt átalakul, és már mielőtt megszólalna, érezzük, hogy egy másik nő áll előttünk. Jéger Zsombor figurája felszínes, könnyed kalandok leakasztása között igyekszik megfejteni a létezés rejtelmeit, Király Dániel figurája sem sokkal motiváltabb, ám lényegesen ügyetlenebbül csajozik. Rendőrként egyszerűbb a dolguk: egy kis mitugrászt kell lepattintaniuk, hogy ne akassza meg az éjszakai élet megszokott folyását.
Kocsis Gergely élvezetesen mesél, figurája rendkívül szórakoztatóan adja át a szokatlan részletességgel megírt történeteket, amikben ahelyett, hogy a részletekben elveszne a lényeg, éppen azokból épül a ma sem világmegváltós este Pesten. Reisz Gábor „mozija” pörög a kocsmában, és szeretjük, mert éppen annyira ismerős, hogy a mienk legyen, és éppen annyival több, hogy rácsodálkozzunk a saját röhejességünkre.
Az előadást legközelebb szeptember 3-án és 4-én láthatják a nézők.
A képek a darab egy korábbi próbáján készültek a Trafóban. Fotó: Vajda Réka
