Komolyan röhejes vagyok – Interjú Reisz Gáborral színházi darabjáról

A színház oldalán így szól a leírás egy részlete: „Horváth úr, egy bicikli hajdani tulajdonosa egy nap meglátja leláncolt kerékpárját az utcán, és úgy dönt, addig nem mozdul mellőle, amíg érte nem jön jelenlegi gazdája. Várakozás közben a belvárosi éjszakai élet jellegzetes alakjaival találkozik.” A színdarabban Jéger Zsombor, Friedenthal Zoltán, Király Dániel, Kocsis Gergely és Sodró Eliza játszanak. Reisz Gábor az első színházi rendezéséről mesélt nekünk.

Vasárnap mutatják be az első általad rendezett darabot. Hogy jött a színház?

A rövid története az, hogy Büki Dóri, a Proton Színház ügyvezető igazgatója és producere megkeresett, hogy olvasta a Rossz versek-könyvben (Rossz versek és 14 el nem beszélt történet – a szerk.) írt novellámat. Megkérdezte, vannak-e még irományaim, és nem lenne-e kedvem színházi irányban gondolkodni. Történetesen nekem ekkorra már eszembe jutott ilyesmi. A hosszabb történet persze a gimnáziumban indult, de ott véget is ért. Volt egy-két próbálkozásom, de az iskolámban nem volt diákszínjátszó kör. Érdekelni mindig érdekelt, de a film mindig előrébb volt. Azt hiszem, hogy két filmrendező nagy hatással volt rám, az egyik Mundruczó Kornél, a másik Hajdu Szabolcs, akiknek a színházi munkássága példamutató volt számomra.

Tehát novellákat írtál?

A megkeresés után elvonultam novellákat írni, igen. Igazából még koncepcióm sem nagyon volt, de maga a forma, a novellaírás nem áll távol tőlem, noha kiadott novellám a rossz versekes könyvön és azóta egy, a Magyar Hangban publikált íráson kívül nem született, de a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek forgatókönyv-változata előbb novellafüzér, jegyzetek formájában született meg. Öt napot töltöttem egy januári héten Berkes Juli producer barátom nyaralójában, ahol három és fél, talán négy novella született. Azt találtam ki, hogy milyen érdekes lenne arról a hetedik kerületről beszélni, amit egyesek csak bulinegyednek hívnak. Az én szemszögemből ez maga a lakóhelyem, amit jól ismerek arcaival, kocsmáival, történeteivel együtt. Ez a koncepció valamelyest alakult, változott, és végül egy kávézó, kocsma vagy szórakozóhely – nehéz eldönteni – köré épült fel.

Akkor nem egybefüggő történeteket írtál, csak a helyszín
köti össze őket?

Tulajdonképpen igen. Azért amikor írtam, már gondolkoztam rajta, hogy mennyire jó lenne ezt nem megszokott, kőszínházi körülmények között bemutatni. Nem vagyok nagy színházba járó, de ahányszor nem hagyományos helyszínen voltam, mindig nagyon izgalmasnak találtam.

Mi lett a ti helyszínetek?

Egy olyan helyet kerestünk, ahonnan ki lehet látni, mert az utca is szerepet kap a darabban. A Trafónak akkor fejeződött be a felújítása, hozzáépítettek a közösségi házhoz egy új előteret, melynek része egy üvegajtókkal szegélyezett kávézó, ahonnan kilátni a Tűzoltó utcára.

Tehát az utcán is játszódik a darab?

Részben igen.

Az ott zajló mindennapi élet nem zavar be?

Az az igazság, hogy a próbafolyamat alatt elvétve volt csak olyan, hogy valami bezavart. Számítunk erre, hogy lesznek, lehetnek különböző tényezők, de én biztos vagyok benne, hogy a színészek fogják tudni ezeket kezelni. Alapvetően azért is tettük ki a darabot az utcára, mert ott zajlik az élet, ha ezek szervesen összekapcsolódnak, az az előadás javára válik. Persze csak bizonyos szintig. Ha valaki mondjuk odajön, és megveri az egyik szereplőnket, az nem lenne olyan jó.

Reméljük, senkinek nem esik baja. Kik a szóban forgó
szereplők, akikért izgulhatunk? Hogy találtad meg őket?

Voltak olyanok, akikkel már régóta szerettem volna dolgozni, ilyen például Sodró Eliza és Király Dani. Kocsis Gergőt már ismertem, Jéger Zsombort csak futólag, de őt kifejezetten az egyik karakterhez illőnek éreztem, ugyanezt gondoltam Friedenthal Zoltánról is. De hozzá kell tenni, hogy Büki Dórival mindent megbeszéltünk, közösen választottuk ki a szereplőket, neki is sok javaslata és ötlete volt.

Mennyiben más színházi darabon dolgozni a színészekkel rendezőként, mint egy forgatáson?

Azt gondolom, nagyon keveset hoztam be abból a módszerből, amit a filmek próbafolyamatiban tanultam. Ugyanúgy elkezdtünk egy olyan improvizációs gyakorlatot csinálni már a próbák elején, amit a forgatások előtt szoktunk, de a lényegi része akkor indult el, amikor a novellákat elkezdtük memorizálni, feldolgozni. Alapvetően a munka a színészekkel ég és föld volt, legalábbis számomra. Ugyan szerepe válogatja, de egy filmhez három-négy alkalommal tudtok próbálni pár órát, itt pedig egy több hétig tartó próbafolyamat van. Más a természete, a kémiája. Több időt töltünk el együtt, sokkal részletgazdagabb és kísérletezőbb tud lenni, belefér, hogy más irányokból közelítsünk meg egy-egy témát, mondatot.

De legfőképpen az más, hogy nem az a lényege, hogy a kamera előtt minden tökéletes legyen, hanem sokkal inkább egy folyamat, aminek nem is feltétlenül a premier a csúcspontja. Akkorra persze bemutatható állapotba kell hozni, de az egész egy hosszabb megismerésről szól, amelyben sokkal több a figyelem, mindemellett az egész mindig változik. A színház tényleg soha nem ugyanaz, a színészek közötti interakciók, a nézők reakciói mind-mind folyamatosan alakítják. Az egész olyan, amit ráteszel egy sínre, és onnan megy magától, míg a filmnél ez a vágóasztal, ami nem magától megy, hanem rendezői és vágói szándékokon keresztül születnek meg a döntések.

Milyen élmény volt neked színházi darabot rendezni?

Fantasztikus. Nehéz ezt megállapítani, mert a
koronavírus-járvánnyal egy időben kezdődött ez a „próbálkozásom”, de azt
hiszem, hogy az elmúlt egy évemet szakmai szempontból ez a darab, ez a munka
mentette meg.

A Jakab Julival közösen írt filmterveteket a hónap elején kaszálták el. Mit tervezel most filmesként?

Először is szeretnék felállni a mínusz harmadik emeletről.
Ha már a padló környékén tartok, akkor nagyjátékfilmet csinálni. Ez a mélység részben
személyes tragédiák, részben pedig az elkaszálás kétsoros indoklásának
köszönhető, amit a másfél évig tartó munkánkra kaptunk.

Akkor ez a filmterv egyelőre a fiókba kerül?

Igen, mert alacsony költségvetésből nem tudnánk megcsinálni, ezért más irányba indulunk most el.  

Komolyan röhejes vagyok, szól a darab címe. Ismét önreflexió, mint a filmeknél?

Nem, ez egy első ötlet volt, ami megtetszett. Az önirónia mindegyik novellában erősen jelen van, ugyanakkor vannak érvényes drámai szintjei is az előadásnak.

A színészek mennyire tudtak összhangba kerülni a
karaktereikkel? Egyáltalán kik ezek a karakterek?

Egytől egyig ismerős karakterek, ha valaki megfordul a hetedik kerületben. Nincsenek köztük földönkívüli lények, extrém személyiségek, ebből kifolyólag a színészek is elég hamar megérezték, értették őket. Akkor is, ha páran távolabb állnak ettől a világtól.

Sodró Eliza egyetlen nőként több karaktert is játszik.

Hogy Eliza játssza az összes női szereplőt, az részben kényszerből is fakad, eleve le is kellett kicsit egyszerűsíteni a történeteket. De volt egy pont, ahol le is esett, hogy ez egy nagyon érdekes koncepció lehet, hogy ő különböző színekben tér vissza.

A főpróbán ott volt pár szakmabeli és néhány barátod.
Milyen visszajelzéseket kaptatok?

Pozitívakat, de ez egyelőre nekem csak annyit jelent, hogy megnyugodhatok, nem fogunk leégni. Ez persze sokat elmond rólam. Nehéz ez, mert tényleg van egy-két humoros szituáció, és a humor mindig könnyen ellenőrizhető: mosolyognak, nevetnek-e vagy nem. Ez nem volt egyszerű, mert mind maszkban voltak, tőlem távol, így nem is hallhattam őket, de azt mondták, működnek a poénok.

Mindkét nagyjátékfilmedhez saját zenét írtatok. A darabhoz is készült esetleg?

Igen, készült zene, és külön élmény volt, hogy valamennyi színész játszik benne, a kedvemért még Kocsis Gergő is basszusgitárt akasztott a nyakába. Olykor örömzenéléssel ütöttük el az időt a próbákon, ezek részben be is épültek a darabba. A közös zenélésnél egyébként aligha kell jobb csapatépítő program, erre is nagyon jó volt.

Hogy érzed, „megfertőzött” a színház?

Vannak ötleteim, már az ominózus hívás előtt is voltak. Persze, nagyon érdekel. Az elmúlt egy év szakaszos próbafolyamata csak erősítette a lelkesedésem. Hajdu Szabi ott volt a főpróbán, és azt mondta, ne hagyjam, hogy teljesen beszippantson a színház, erre figyelni fogok. Alapvetően filmeket szeretnék csinálni elsősorban a továbbiakban is, inkább azon gondolkozom, hogyan lehetne a kettőt összekapcsolni. Akár úgy, ahogyan Szabi csinálja, hogy a saját előadásukat adaptálják filmre; vagy éppen úgy, hogy valami olyasmit csináljak, ami a film és a színház között van, amiben a vetítés és a személyes jelenlét valami különleges hatást hoz létre.

Csinálnál saját társulatot?

Egyrészről igen, csinálnék, de ez az igény, hogy legyen egy csapat, társaság, akik teljesen partnerek egy alkotás létrehozásában, ez a filmben is hiányzik nekem. Nehéz ilyet létrehozni egy filmes stábban, és azt hiszem, a színház egy jól működő példa tud lenni ehhez.

Most kétszer mutatjátok be a darabot, de a jegyek már
múlt héten elfogytak. Láthatjuk még mostanában?

Igen, már tervezzük a következő időpontokat.

A próbafotókat Becsey Kristóf készítette. Nyitókép: Reisz Gábor, fotó: Varga Gergő.