Sodró Eliza: „Éreztük, hogy ütős film születik”

Hivatása hamar kiválasztotta, a My fair lady Elizája után elnevezett kislány gyakran édesapja zöldségesbotjában tüsténkedett, mert már akkor vonzotta a szerepjáték: különböző emberekkel találkozva különböző tartalékokat emelt felszínre önmagából. Sodró Eliza a Foglyok című film Sárájaként elnyerte a Magyar Mozgóképszemle legjobb női főszereplőjének járó díjat.

Az Oscar-díjas
Deák Kristóf által rendezett Foglyok erős film, a levegőben vibrált, hogy lesz
visszhangja. (Egy budapesti családot a hatalom képviselői a saját lakásukban
ejtenek foglyul magyarázat nélkül, az abszurd helyzet pedig számos váratlan
fordulatot szül.) Számítottál személyes sikerre?

Szinte biztos voltam abban, hogy a film díjat kap, arra azonban nem készültem, hogy magam is részesülök az elismerésben. A díjátadó estéjén pont előadásom volt a Radnótiban, az Egy piaci napot játszottuk. Erről a darabról tudni kell, hogy szünet nélkül megy, és minden szereplő végig a színpadon van, ezért nem volt információm a díjátadó alakulásáról. Amikor lejöttem a színpadról, láttam, hogy üzenetem érkezett: díjat kaptam! Iszonyatos kapkodás kezdődött, még egy elegánsabb ruha sem volt nálam. Gabival, aki másodállásban a Radnóti Miklós Színház női öltöztetője, főállásban pedig „jótündér”, áttúrtuk a lejátszott jelmezeket, végül találtunk egy vállalható darabot, magamra kaptam, és átsétáltam a Vígszínházba.  Az ünnepség részről lemaradtam, már csak a koccintásokra értem oda, úgyhogy Osváth Gábor és Dreissiger Laci, (a film producerei) rögtönöztek nekem egy mini díjátadót, amin igyekeztem hitelesen meglepődni és meghatódni.

Kifejezetten
közel állnak hozzád a drámai, történelem érintette szerepek. Egyetemistaként
játszottál az Auschwitz
működik című
előadásban, ahol a francia Anna Frankként ismert Héléne Berrt alakítottad. A Foglyokban szintén kontrasztos szerepet osztottak rád.

Már a forgatókönyvből kiderült, hogy bár
ez a film egy picit vígjáték is – ügyesen lavírozik az öniróniából fakadó humor
és a dráma között – én inkább a drámai szálat cipelem. Gondoltam is: na, megint
a viccesek „viszik el a tejfölt”! Sárának végig erős morális dilemmája van, a
mérleg egyik serpenyőjében van a család szeretete, a másikban a rendszerbe
vetett hite. A két oldal azonban ebben a helyzetben erősen egymásnak feszül. A
háttérben folyamatosan fokozódik a feszültség, mert semmilyen információt nem lehet
tudni arról, hogy miért tartanak fogva minket a saját lakásunkban. Ilyenkor az
ember ösztönösen spekulálni kezd: a félelemtől és a bizonytalanságtól beindul a
fantázia, és a legrosszabb eshetőség tűnik a legvalószínűbbnek. Sára is
beleesik ebbe a csapdába, végül majdnem végzetes helyzetbe sodorja a családját.

Lélektanilag
mit adott neked Sára szerepe, illetve maga a film?

Megerősítette, hogy ha az ember benne van egy ilyen súlyos helyzetben, nem végig éli meg azt traumaként, mert nem lehet folyamatosan szenvedni. Jön egy zsilip, ami ilyenkor lezár, és mintegy külső, racionális szemlélőként tekintünk a velünk történő eseményekre és önmagunkra. A másik, amin sokat töprengtem a történet kapcsán: a hazugság természete. Mi számít hazugságnak, mikor bűn, mikor megbocsátható? Legitim-e, ha a családunkért vagy a túlélésért hazudunk? Meddig lehet legyinteni a hatalom hazugságaira, és hogyan tudunk fellépni ellene?

Mindig ennyire
elmélyülsz a szerepek lélektanában? Utánaolvasol a kornak, amelyben épp játszol?

Igen, ezt a színészi munka fontos részének
tartom. Mikor felépítek magamban egy szerepet, bizonyos dolgokat kölcsönadok
neki a saját életemből, a többit pedig elképzelem. Ahhoz azonban, hogy a
fantáziám jó nyomon induljon el, fontos ismernem a kort, illetve annak a világnak,
annak a közegnek a működését, hatásait, amelyben az adott karakter él és mozog.
A 20. század különösen izgalmas ilyen szempontból, hiszen a mai napig elevenen
hat ránk. Cipeljük terheit, lenyomata ott van a mindennapjainkban. Úgy
gondolom, több színházi rendező felismerte ezt. Nem véletlen, hogy sok darab
boncolgatja ezt az időszakot, mert bőven vannak kérdések, amelyekkel a kor kapcsán
még ma is foglalkoznunk kell.

Mit gondolsz,
egy darab sikerének a közönségben kiváltott katarzis a fokmérője?

Színészként a katarzist nem tudjuk garantálni, az mindig a nézőben születik meg. Hozzá tudjuk segíteni persze a darabon, a szerepeken keresztül, de tőle függ, hogy mit emel át abból a saját életébe, mit tart magára érvényesnek és mi az, ami segítheti feloldani a legbelsőbb blokkjait. Érdekes ugyanakkor az is, hogy egy-egy darab mindenkinek mennyire mást jelent, ezért nem lehet az mondani, hogy kizárólag így vagy úgy lehet jó színházat csinálni. Erre nincs szabály. A nehézsége és szépsége ugyanaz: minden nézőhöz máshogy lehet utat találni.

Gyermekkorod
óta hegedülsz, a pandémiás helyzet okozta kényszer bezártságban gyakrabban vetted
kézbe a hangszert? 

A szomszédokra való tekintettel nem
gyakoroltam hosszú órákat otthon, nem is tartom magam különösebben
tehetségesnek e téren. Azt szoktam mondani, hogy két b-ig és három keresztig
vagyok hitelesítve, a többi hangnem már jóval túlmutat a komfortzónámon. Bár
tény, hogy ha ráveszem magamat és sokat gyakorolok – milyen meglepő – érezhető
a fejlődés. A Radnótiban egyébként szoktunk tartani örömzenélést, főleg a
premierek után, olyankor bátrabb vagyok, mert a barátaim előtt nem szégyellem a
bénázást sem. Zenélni, danolni jó. Felszabadító.

Úgy, mint a
motorozás is?

A balesetem óta visszafogottabb vagyok, de igaz, hogy a motorozás gyermekkori szerelem volt. Ez családi örökség. Apukám és nagybátyáim rendszeresen motoroztak, 17 évesen egyfajta beavatásként gondoltam az A1-es jogsira. Szerettem az egész miliőt. A motorosok nagyon jó fejek, igazán összetartó közösség. Köszönnek egymásnak, megállnak és segítenek, ha látják, hogy a másik bajban van és az út szélén rekedt. Én is megállok, bár a műszaki képzettségemet tekintve általában csak abban tudok segíteni, hogy merre van az előre.

Visszatérve a
színházra: készül már a Radnóti az őszi szezonra? Miben láthat majd téged a
közönség?

Hat bemutatóval, köztük két ősbemutatóval készül jövőre a színház. Az én feladataim a Csapodár Madárkában, a Don Carlosban és a Vad nyomozókban várnak. Addig azonban talán még jut egy szelet a nyárból. Jó lenne a szerelmemmel kettesben megpihenni picit, és magunk mögött hagyni az elmúlt hónapok hullámait.

Az interjút az Előadóművészi Jogvédő Iroda készítette.

Nyitókép: Máté Balázs