A végére valójában mi, a közönség sem tudtuk, hogy honnan látjuk az előadást, nézők vagyunk-e még, vagy egy csoportos metafora, egy mértani viszonyítási pont, esetleg a nekünk szóló színház utolsó filmhősei. A színes-szélesvásznú, korszerű darabban a színpad jobb szélén, a valóságos nézőtérre merőlegesen is van néhány széksor, így, színház a színházban alapon, minden, ami a színpadon zajlik, egy privát kamara-színházhoz lesz hasonlatos. Ott szintén nézők ülnek, akik a normál széksorok között tartózkodók számára úgy tűnnek, mintha beépített statiszták volnának, mintha egy külön kiselőadás zajlana még a színpadon. Olyan, mintha egy laboratóriumban, üveg mögül figyelnénk, mi működteti a színész és nézője csoportdinamikát. A színpad fölé, és mögé kivetítik óriásiban a darabból a helyszínen, kamerával felvett jeleneteket, amitől az egész folyamatnak, a színházi történésnek valóság-show jellege lesz, miközben egyszerre idézi a kertmozik atmoszféráját. Az óriási képeken a színészek minden kis ráncát, arcrezdülését látni, ennek vállalása a részükről viszont komoly filmszínészi képességeket, és meglehetősen nagy önelfogadást feltételez. A baloldalon egy színházi öltöző látható, ide is berohannak néha a színpadon folyamatosan mozgásban lévő, precízen dolgozó kamera womanok, a szintén közszemlére tett technikusok pedig kihangosítják a színészek egymás között zajló, hétköznapi társalgásait. Középen, ahogy az eredeti műben is, a fiktív darab próbái, vagy a szereplők magánéletének gyötrelmes pillanatai zajlanak. Már-már irreális, de tévémonitorokon is látható minden, ami látszani akar. Nehogy egy pillanatig is elvesszen ebben az anarchiában a nézői kreativitás.
Amilyen zaklatottnak tűnik a színpadkép, annyira zaklatott a darabbeli társulat, amelynek a világába a színházért rajongó, és azt a színész egyetlen őszinte terepének tartó Cassavetes a filmjével annak idején bevezetett, és amely világot Ivo van Hove most, kicsit szélesebbre tárta nekünk, követve az elmúlt három évtized változásait. A második feleség című darab bemutatójára készülnek a színen, és a bemutató kapcsán nagyjából az egész csapat, de leginkább a főhős Myrtle Gordon súlyos önértékelési válságba kerül, az öregedés tényével és a viszonyaikban fennálló jelentős korkülönbségekkel kell valóságosan megküzdeniük. Aki látta a filmet, annak azonnal megjelenik Gina Rowlands, Cassavetes felesége, amint itt az ő szerepét játszó Elsie de Brauw felteszi a napszemüvegét, de valahogy így sem várja el senki, hogy ugyanaz legyen. Pont jó ez az északi színésznő önmagában is.
Myrtle tanúja lesz egy fiatal rajongója, Nancy halálának, akinek kisvártatva visszatér a szelleme. Kizárólag Myrtle látja, sőt összebarátkozik vele, mert hiszi, hogy általa tudja majd visszanyerni a régi lendületet. A freudista kísértettörténet innentől összefonódik a fizikai -, és lelki síkon egyaránt zajló kulisszajárással, míg a főszereplő nő rá nem jön, hogy a siker érdekében inkább meg kell fojtania magában a nem létező, belül pedig nagyon is élő fiatal lányt, le kell számolnia kora ifjúkori énjével ahhoz, hogy el tudja játszani ezt a főszerepet, mi több, hogy nyugodtan élhesse majd tovább az életét. Amikor már senki sem tudja eldönteni, hol vannak a valóság, és a színház közötti határok, és végighallgattuk a saját életét is ezzel a darabbal megoldani szándékozó ex-férj, és rendező kétségeit, vagy a korosodó drámaírónő szintén Myrtlre kivetített idegbeteg aggodalmait, elérkezik a teljes összeomlás előtti állapot. A főhős nő részegen érkezik a bemutató előadásra, előtte mindenki őt keresi, így egy külső kamerával behozzák a színpadra a Nemzeti Színház folyosóit is, sőt, látjuk magunkat, mint előadásra váró, az előcsarnokban érdeklődve toporgó tömeget, és végig kísérjük, míg a nagyszerű Elsie de Brauw betámolyog újra hozzánk a térbe, és elkezdődhet a valósi előadás. Itt ez a befejezés, az előadás kezdete, amikor még mindent jótékony függöny takar. Biztosak lehetünk benne, hogy Myrtlenek sikerül majd részegen is helytállnia, mégpedig úgy, hogy elfogadja a világ játékszabályait. Nem akar többé fiatal lenni, hiszen már valóban nem az, és elfogadja, hogy szépsége, és tehetsége szempontjából mindez irreleváns. A holland színészek egészen bensőségessé teszik a történetet, miközben újra kiderül a Cassavetes verzióról, hogy már, amikor megszületett, élő klasszikusként volt jegyezhető. Észre sem vesszük, hogy szünet nélkül telt el a száznegyven perc, mert közben megtanultuk, hogyan szeressük jobban azt a drága időt.
