|
Kocsi Olga: Holypest (2012) |
2010 óta az is hagyomány, hogy Szabó Noémi és Mészáros Zsolt kurátorok olyan kulcsfogalmakat keresnek az anyagban, amelyek hangsúlyokat adnak, plasztikusabbá teszik a fiatal művészek által körüljárt kérdéseket ? ha tetszik, indikátorokat jelölnek meg, amelyek mentén könnyebben megérthető az új művészgeneráció. Idén telitalálat az empátia és a manipuláció témáinak kiemelése; az elfogadás, a tolerancia, a média benyomulása a tudatba, a nyomásgyakorlás, az értékek és elvek manipulatív átfogalmazása olyan lényegi tényezők, hogy ha nem is érezzük minden műben kifejeződni ezeket, akkor is láthatatlan fonalként vezetik végig a néző figyelmét a kétemeletnyi kiállításon. Valami fontost ragadnak meg ebben a közelítésmódban, valami alapvetőt, amitől a közönség sokkal közelebb kerül a kortárs művészethez, mint e segítség nélkül.
|
Romhány Veronika: Cím nélkül (2012) |
A média benyomulását a privát szférába többek is klasszikus festészeti mintákhoz rendelik: Knopf Andrea a filmes látványvilágból kiindulva, filmes túlzások közé viszi a kapcsolatok dinamikáját, Kiss Gábor Attila viszont a szürrealizmus és a hiperrealizmus között talál olyan területet, ami a robusztus erővel fejezi ki a kép, az ábrázolás kiüresedését. Kevésbé érzem meggyőzőnek Molnár Judit Lilla olvasható képeit, vagy Kerekes Péter János videóinstallációját, ami a nézőt egy fiktív optikai helyzetbe viszi és ezzel személyes élménnyé próbálja tenni a befogadás és a távolságtartás folyamatos játékát. Sokkal erőteljesebb az a vonal, amit a technikák kifordításával Romhány Veronika, illetve Lakatos Áron képvisel: Romhány farost lapokra rögzít egy-egy városi tájrészletet, a konkrét elemek megfolyatásával, a vegyes technikával és mindenekelőtt a síkok többszörös elfordításával a tájból burjánzó, felfedezésre váró, érzékeny organizmus lesz. Lakatos a médiahír brutális és cinikus kockáit festi át finom akvarell-sorozattá, és ezzel megszelídíti, érzékeny rezdülésekből álló folyamattá simítja.
|
Tóth Zsófia: Keretek 1. (2012) |
Jót tesz a tárlat egészének, hogy az idén több fotóművész is helyet kapott a túlnyomóan festészeti illetve installáció jellegű művek között, nagyon eredeti szemlélet jelenik meg Hermann Ildi memento-sorozatában vagy Gyurkovics Anna családállítási fotókísérletében. A svájci David Siepert cenzúrázott közel-keleti divatfotókból továbbgondolt képei gyaníthatóan itt nálunk nem szólnak akkorát, mint Nyugat-Európában, és Monika Stalder tükörben megkettőzött fényjáték-videója is túl artisztikus, túl finomkodó, hiányzik belőle az az aktuális, erős identitás, ami a hazai anyagban helyhez és időhöz pontosan kötődve, de annál jóval szélesebb kontextusban értelmeződik. Talán kissé kevesebb szabadsággal az anyagok és technikák alkalmazásában, mint lehetne, de határozott fogalmakkal és szándékokkal látszik színre lépni ez a friss csapat.