Egy művészettörténész esetében izgalmas asszociációi vannak a Képiró névnek.

A családi legenda szerint az őseim Rákóczi zászlófestői voltak. Nem néztem még utána a történet hitelességének, de nem is törekszem rá, mert jó érzés ebben az illúzióban létezni; nem esne jól, ha kiderülne a valótlansága. Az viszont biztos, hogy a felmenőim ügyes kezű emberek voltak, a családunkban ma is tapasztalom a kézügyesség és a szép iránti igény jelenlétét. Számomra is nemes hobbi az alkotás, bár ritkán művelem. Az egyetemen tudatosult bennem, hogy engem igazán a történelem kultúr-, társadalom- és művészettörténeti vonatkozásai foglalkoztatnak, és végül a művészet és a történelem szeretete adta, hogy a metszéspontjukat, a művészettörténészi hivatást választottam.

Nagyon fontosnak érzem az életében Kelet-Magyarországot, az Alföldet.

Húsz kilométerre Mátészalkától, a román határ melletti Mérken nőttem fel, és meghatározó volt számomra a falusi élet tisztasága, az a világ, ami gyerekkoromban körülvett: a végtelen nagy róna vagy az Ecsedi- és a Bátorligeti-láp találkozása, az a picikét párásabb környezet. Ahol ha felmegyünk a temetődombra, akkor látjuk az Északkeleti-Kárpátokat. Vagy az, hogy a legközelebbi jelentős város Nagykároly. De idetartozik a szatmári sík tudata is, meg egy kicsit annak a múltnak a vélt tudata, hogy az elmondások szerint az én felmenőim között is megtalálhatók voltak a betyárvilágra jellemző talpraesett emberek.

Mai napig életrevaló, mindent megteremteni és túlélni képes, kedélyes emberek lakják azt a vidéket. És szintén fontos része az én „kelet-magyarországiságomnak” a nyitottság, ami egyszerre jelent külső és belső nyitottságot. A zárkózottság és a bezárkózás ma sem jellemző ott.

Én például csak a városban tanultam meg, hogy a biciklit, a kaput zárni kell.

A rokonság vagy a szomszédság gyermekkorom helyszínein nemcsak a szűk családot, a közvetlen szomszédokat jelenti, hanem akár egy egész utcát. Ez a mentalitás óriási élmény volt számomra, és az otthonról hozott nyitottság a szakmámban is előrevisz.

A szegedi egyetemet választotta. Ez jó átmenet volt a két világ között?

Szeged – talán a sok napsütés miatt is – szintén nagyon nyitott város, sok barátságos emberrel. A fővárost választani túl radikális váltás lett volna, de a Budapest felé való orientálódás is elindult akkor. Mostanra pedig fontos szempont lett, hogy egyszerre legyek közel a gyökereimhez és a fővároshoz. Ez meg is valósult, hiszen a szolnoki Damjanich János Múzeum, ahol 2020. november eleje óta dolgozom, éppen ezt a lehetőséget teremti meg. De közben Szegedre is visszajárok, vagyis minden, számomra fontos helyet kényelmesen elérek.

A Budapest-közeliség mellett meghatározó tényező a vidékiség, nemcsak a mindennapokban, hanem szakmai szempontból is. Elköteleződtem a vidéki kultúra fővárosi, sőt azon túli rangra emelése mellett ugyanúgy, mint a budapestiek vidékre csábítása mellett. Úgy gondolom, országunk kis mérete miatt a vidék és a főváros kulturális kapcsolatainak, együttműködésének erősítését illetően nálunk nincsenek távolságok, csak lehetőségek.

A Damjanich Múzeumban milyen kihívások várják?

Az egyik kiemelt tervem az, hogy a Szolnoki Művészteleppel foglalkozzam. Ezt Egri Mária művészettörténész kezdte el, 1977-ig feldolgozva a történetét. Azóta eltelt több mint négy évtized, ám jelentősebb átfogó történeti feldolgozás nem született, a kutatás folytatása pedig mind a lokális, mind a hazai művészettörténeti kutatások gazdagítása érdekében indokolt.

Nemcsak a közelmúlt történeti feldolgozása, hanem a kortárs művészekkel való élő kapcsolat is kiemelten fontos számomra. A munkahelyváltáskor lényeges szempont volt, hogy az új működési helyszínemen is legyen művésztelep, akárcsak korábban Hódmezővásárhelyen.

A Szolnoki Művésztelep most új virágkorát éli, mind emberileg, mind szakmailag jó kapcsolatot ápolok velük. Az együttműködés egyik első megvalósulása egy könyvsorozat, melyet Kortárs Szolnok címmel szerkesztek. Az első kötete idén jelenik meg, Király György festőművész eddigi pályáját összegzi. Az is fontos célom, hogy az ország más pontjain működő jelentősebb alkotókat és művészetelméleti szakembereket egy-egy kiállítás, közös kutatás, egyéb együttműködés kapcsán Szolnokra invitáljam.

A Vásárhelyi Őszi Tárlat társkurátora. Egy fiatal művészettörténész számára ez bizonyára jelentős szakmai állomás.

2018 szeptemberétől dolgoztam a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban. Már első munkanapjaim egyikén belecsöppentem a Pogány Gábor művészettörténész által irányított kiállításépítésbe. Beleláthattam az ő rendezői folyamatába, előtte pedig végignézhettem a zsűrizést, és ezzel olyan közel kerültem a kortárs művészethez, mint korábban soha. A vásárhelyi képzőművészeti seregszemlén a hazai képzőművészet legnagyobb mestereivel, a középgeneráció kiváló alkotóival és nagyon tehetséges fiatalokkal lehet találkozni. A vásárhelyi hazánk legrégebbi, 1954 óta évről évre megrendezett, óriási jelentőségű kiállítása.

Hogyan választotta a kutatási témáját?

A fő kutatási témám Kass János (1927–2010) grafikus életműve. Ez egy „tudatos véletlen” következménye, mert a bélyegterveivel, az általa illusztrált kötetekkel már gyerekkoromban találkoztam a családi könyvtárban. 2007 környékén egy kiránduláson betértem a csesztvei Madách-kúriába, ahol Kassnak Az ember tragédiájához készült nagy méretű rézkarcaiból rendeztek kiállítást. Akkor ott valami olyasmi indult el bennem, ami azóta is lázban tart: egy végtelen utazás Kass cizellált vonalaiban.

Szegeden a Móra Ferenc Múzeum Kass Galériájában található a legnagyobb összefüggő Kass János-gyűjtemény. Ott állandó kiállítás is van, amit már nagyon korán felfedeztem magamnak. Az egyik egyetemi dolgozatomhoz ezt az anyagot választottam, és ennek kapcsán felkerestem az alkotót. Nagyon kedves, kedélyes és humánus ember volt. Életem első interjúját is vele készítettem. Később a szakdolgozatomat Az ember tragédiájához készült illusztrációsorozataiból írtam, majd ennek sikerét követően meghívást kaptam a Madách Irodalmi Társaság szimpóziumaira. Egyre inkább a teljes kassi életmű feldolgozása irányába orientálódtam.

A kutatás kezdetén mintegy negyven interjút készítettem a pályatársakkal, többek között Gross Arnolddal, Juhász Ferenccel, Kass-tanítványokkal, a szegedi kulturális élet jeles képviselővel; mindazokkal, akikkel szoros szakmai kapcsolatban volt. Minél mélyebbre merülök a kutatásban, annál jobban látható, hogy nagyon távol van még a vége: páratlanul gazdag életművel állunk szemben. Kass közel négyszáz könyvet illusztrált, minden idők tíz legtermékenyebb magyarországi bélyegtervezője közé tartozik, plakátok, animációk, installációk fűződnek a nevéhez, és művészeti szerkesztő, egyetemi oktató is volt.

A Kállai Ernő művészettörténészi és műkritikusi ösztöndíj milyen lehetőségeket teremt egy fiatal kutató számára?

Évente hét szakember kaphatja meg, és rendkívül komoly rangja van. Esetemben nagyon fontos szakmai kapcsolatokat is köszönhetek neki, mert egy kevésbé feltárt vagy nem olyan divatos kutatási téma esetén, mint a magyar grafika 1945 utáni története, nagyon fontos az együttműködés más kutatókkal, ami például egy közös konferencia, kiadvány létrehozásában realizálódhat.

Az sem elhanyagolható tényező, hogy egy-egy kutatás, konferencián szereplés, kiadványbeszerzés olyan költségekkel járhat, mely az ösztöndíj nélkül nehezebben vagy ritkábban lehetséges.

Publikációi között Pomogáts Béla irodalomtörténésszel készült könyv is található.

Ővele Kasshoz kapcsolódó oral history kutatásaim során ismerkedtem meg. A 2020-ban megjelent, Történelmi sorsfordulók egy alkotó értelmiségi életpályája tükrében című könyv másik szála pedig az, hogy a hazai oral history kutatásokat végző MTA–SZTE Elbeszélt Történelem és Történelemtanítás kutatócsoport tagjaként felkérést kaptam videóinterjúk készítésére, amelyekből Pomogáts Béla és a kutatócsoportot vezető Jancsák Csaba javaslatára életútinterjú-kötet született. Tavaly nyáron Gyulai Líviusz grafikusművésszel készítettem nagyobb lélegzetű életinterjú-sorozatot, amelynek feldolgozása most is zajlik.

Említette, hogy szorossá vált a kapcsolata a kortárs művészettel és művészekkel, így rálát a helyzetükre.

A Vásárhelyi Őszi Tárlatra nemcsak meghívásos, hanem szabad beadásos módon is bekerülhetnek a művek, ezért nagyon sok fiatal művész is pályázik. A művészeti életben fontos a képzőművészek anyagi támogatása, ami Magyarországon jelenleg megoldatlan, vissza-visszatérő probléma. A fiatal művészek mecenatúrájának segítése nekem egyébként is szívügyem, mert ritka az a pályakezdő, aki meg tud élni a művészetéből, és ha más területen vállal állást, nem biztos, hogy marad ideje az alkotásra. A képzőművészet nagyon költséges tevékenység.

Az az álláspontom, hogy kurátorként egyfajta transzferszerepet kell vállalnunk az alkotó és a mű jövendő tulajdonosa között: mi is tudjuk segíteni a művészeket egy mű értékesítésében. A művész számára az is fontos, hogy hova, melyik gyűjtőhöz, melyik gyűjteménybe kerül az alkotása. A közgyűjteményi jelenlét például emeli egy-egy művész renoméját. A kurátorságnak szerintem van egyfajta odafigyelő, gondoskodó attitűdje is, de jó lenne, ha lennének kifejezetten olyan állások, amelyek betöltőinek feladata a művészek segítése a pályázatírásban, a kiállításszervezésben, a nagyobb publicitás elérésében vagy éppen az értékesítésben. És ez kiterjedhet a nemzetközi színtérre is, hiszen ma már megvan a nyitottság és az átjárhatóság. Ezt az átjárhatóságot, a nemzetközi jelenlétet segíti például, hogy a közösségi oldalakon teljesen követhetővé válnak alkotók, alkotások, a művészeti események és trendek.

Mennyire szükséges a kortárs alkotókkal való személyes kapcsolat?

Számomra fontos az alkotói folyamatok megértése, és hogy a személyes kapcsolat a lehető legtöbb alkalommal létrejöjjön. A kiállítás előkészületi folyamatai során lehetőség szerint meglátogatom a művészt a műtermében. Ilyenkor nemcsak ráhangolódunk egymásra, ami fontos a közös munka során, hanem megérthetem a háttérfolyamatokat, a működtető tényezőket is. Egy művészettörténész számára is lehetnek olyan pillanatok, amikor éppen egy műteremben jön el az aha-élmény. Azt általában érezzük, ha egy műalkotás működik. De amikor rájövünk, hogy miért, az még nagyobb élmény, és további kohéziós szálakat generál.

A kurátor a közönség és a mű között is kapocs lehet.

Mindig nagyon izgulok a nyilvános szerepléseim előtt, de a lelkesedés és az interakció, ami a közönséggel létrejöhet, az első pillanatok után túl szokott lendíteni a kezdeti izgalmakon. Fontosnak tartom, hogy a művészettörténész lehetőség szerint tartson vezetést az általa készített kiállításon, és az a tapasztalatom, hogy ezt a látogatók is igénylik és szeretik. A közönség reakciója, az együtt gondolkodás mindig izgalmas, hiszen jó páran megkérdőjelezik vagy kevésbé értik a kortárs művészet bizonyos tendenciáit. Kellenek olyan alkalmak, amikor nemcsak reflektálhatunk és segíthetjük a befogadás folyamatát, hanem közösen gondolkodhatunk is.

A magas művészet alaptermészeténél fogva nem elég populáris ahhoz, hogy mankó nélkül érteni lehessen, és nekünk az a feladatunk, hogy közelebb vigyük a közönséget az alkotásokhoz.

Május 4-től látható a pandémia miatt ősszel elhalasztott 67. Vásárhelyi Őszi Tárlat. Magyarország legnagyobb múltra visszatekintő kortárskiállításán 215 alkotás nyújt átfogó képet a hazai képzőművészetről. A tárlat augusztus 29-ig a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában látható.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

#kortársak fekete-fehérben