- Azt olvastam egy interjúban, hogy kissé régimódinak tartja magát, és szívesebben élne egy másik korban. Melyikben?
- Erre több variációt is el tudok képzelni, de talán Krúdy világa tetszene a legjobban. Tudom, hogy sztereotípiaként hangzik, de nekem sok ez a mai, technikailag felgyorsult világ, az, hogy elég egy kattintás a számítógépen és bárhol ott lehetek, de azt sem szeretem, ha akkor, amikor valamivel foglalkozom, megzavar a mobiltelefon csöngése. Nekem tetszettek és hiányoznak a régi szokások, például az, hogy nem is olyan régen még tollal, papíron írtunk levelet egymásnak, és hogy este nyolc után és hétvégén nem illett másokat telefonhívással zavarni. Egyszerűen összetörök, amikor egy elmélyült pillanatomba beleharsog a telefon hangja. Romantikusabb, álmodozóbb vagyok annál, mint sem, hogy ezt természetesnek vegyem. Ezért is szoktam például Jane Austen világába menekülni a stresszesebb időszakokban, mert az ő könyveiben megtalálom azt a nyugalmat és békét, amire vágyom.
- Pedig ez ritkán adódhat meg, mert úgy tudom, ha Kerényi Miklós Gábor irányításával készülnek új produkcióra az Operettszínházban, nemigen tartják be a szokásos, 10-től 2-ig és este 6-tól 10-ig terjedő próbaidőszakot.
- A Mester mániákusan szereti azt, amit csinál, és ez rám is átragad. Neki hitele van, mert az eredmény mindig időtálló, legjobb példa erre az Elisabeth tizenhárom éve tartó sikersorozata. Aki átveszi a tempóját - márpedig vele másképp nem lehet dolgozni - azt érzi, hogy egy zseniális produkcióban vesz részt, ezért egyszerűen jó létezni a munkáiban. Megtehette volna, hogy a szegedi Dóm téren simán rekonstruálja a tizenhárom évvel ezelőtti előadást, ehelyett elementáris erővel dolgozik, s ezt a lendületet én is átvettem tőle. Még most is új ötletekkel és árnyalatokkal állt elő, például Sissinek van egy olyan sora, hogy: "lehettem volna Titánia", amit régen elszántan és drámai erővel énekeltem, most viszont az ő sugallatára némi iróniával, mert figyelmeztetett, hogy "te már voltál Titánia"! (A tavalyi, szegedi Dóm téren bemutatott Szentivánéji álom című musicalről van szó, amelyben Janza Kata Titánia szerepét énekelte - a szerk.)
- Elképesztően fiatal volt, amikor először találkozott ezzel a főszereppel. Nem szállt el?
- Dehogyis! Meg voltam ijedve! Hiszen akár baj is lehetett volna belőle, hogy olyan hamar megkaptam - mint később kiderült számomra - az álomszerepemet! Azóta viszont tudatosan dolgozom azon, hogy ha már belekerültem a világ legjobb skatulyájába, meg is tarthassam, azaz új színeket szerezzek hozzá. Annak idején a fiatal Sissivel voltam a leginkább azonos, ma pedig úgy is mondhatnám, hogy most tartok a közepénél. Az első szériában nagyon örültem a szerepnek és a szép ruháknak, most azonban érettebben, bölcsebben látom őt, jobban értem az érzelmi reakcióit.
- Van olyan vonása Elisabethnek, amivel nem tud azonosulni?
- Az őrült szépségmániájával. Betegesen hiú volt, rengeteg időt és energiát fordított a hajára, az öltözékére, és ez távol áll tőlem. Viszont más vonásokkal ma már könnyebben tudok azonosulni, mert anyaként például én is belebolondulnék abba, ha elvennék tőlem a gyermekeim nevelési jogát.
- A szép ruhák magmaradtak, a darabbéli jelmezek valóban királynőiek, s ezeket nem mindegy, hogyan viseli az ember. Volt, aki megtanítsa rá?
- Egyrészt szerencsém van, az alkatom, magasságom, derékbőségem szinte egyezik Sissiével, másrészt Velich Rita jelmeztervezővel valóban be kellett gyakorolnunk, hogyan szaladjak, kapjam fel az abroncsos szoknyámat úgy, hogy az lentről, a nézőtérről ne legyen illúzióromboló.
- Ennyi előadás után a rutin mennyire könnyíti a szerepformálást?
- A rutinnak kizárólag az énekesi teljesítményben van jelentősége, mert az már olyan biztosan bennem van, hogy arra külön nem kell odafigyelni. Egyébként a mai napig, ha csak meghallom az első mondatot, elkap a varázslat, mintha egyféle misztérium részese lennék, teszem a dolgomat, és azt is csak előadás után veszem észre, ha netán közben felsértettem a lábamat egy rossz mozdulattal. Amikor színpadon vagyok, röpül a lelkem, mert számomra az a legfontosabb, hogy Elisabeth minden rezdülését meg tudjam jeleníteni.
- Milyennek képzeli pályája távolabbi jövőjét?
- Már látom is magam majdani Zsófiaként! Szívesen eljátszanám, ha majd eljön az ideje, hiszen már annyiszor láttam Molnár Piroskát ebben a szerepben a színpadon szembejönni, hogy már minden rezdülését ismerem. Továbbá az is biztos, akkor is olyan boldog és kiegyensúlyozott leszek, mint most, mert ez fakad az alkatomból. Ráadásul hiszem, hogy a nagy szerepek még csak ezután jönnek, úgy, hogy mindent összevetve és a jövőbe is tekintve: ennél elégedettebb nem is lehetnék.
