A hozzávalók: két népszerű színész; köretként jöhet egy többször bevált forgatókönyv, fűszerezésnek némi retrohangulat, és tálalásként a pontos időzítés. Rutinos elegyről van szó, minimális kockázattal, de ez önmagában nem baj, sőt. Hiszen ami miatt valóban élvezhető a Zene és szöveg, az a teljes és mindent átható "burnout"-szindróma. Ennek következtében a film - bár nem feltétlenül tudatosan - önreflexív színezetet kap: ráláthatunk az önmagát folyton ismétlő rendező-forgatókönyvíró, Marc Lawrance, és a fásult, a filmezésbe és önnön sármjába halálosan beleunt sztár, Hugh Grant művészi pályájára is.
Hugh Grant a cinikus, levitézlett popsztár, Alex Fletcher, a húsz évvel ezelőtti Pop! Fiú-együttes egyik frontemberének szerepében egy igazi túlélőt játszik, aki otthonos elvtelenséggel navigál a zeneipar dzsungelében és ügyesen pitizik a maradékért; Drew Barrymore sokadszor és rutinosan hozza a kelekótya, nagyszájú és tehetséges naivát, aki ezúttal Sophie Fisher névre hallgat, helyettes viráglocsolóként érkezik, de egy hirtelen fordulatnak köszönhetően villámgyorsan dalszövegíróvá lép elő. Cora Corman, az új sztár, a tizenéves Britney-trónbitorló újra esélyt ad Alexnek, hogy kimásszon a megalázó vidámparki haknik körforgásából, amennyiben pár napon belül képes előállni egy új slágerrel. Ugye, senki ki nem találná, de az egyszerű viráglocsoló leányka és a szintipop középkorú bajnoka alkotói és fizikai értelemben is egymásra talál.
Marc Lawrance a Beépített szépségben és a Két hét múlva örökké című opuszaiban már elmesélte ugyanezt: a vonzó felettessel való kényszerű, közös munka hatására a rút kiskacsa hattyúvá avanzsál, miközben elveitől és egyéniségétől (nevezzük filmbeli nevén: "ufószerűségétől") is megszabadul. A románc minden esetben kasztrendszerbeli ugrást eredményez, a férfi a happy end pillanatában felemeli magához a lánykát, pontosabban azt, ami megmaradt belőle. Ez így lecsupaszítva csúnyán hangzik ugyan, de van valami, ami helyrezökkenti az erőviszonyokat: megismételhetetlen filmtörténeti pillanatnak vagyunk tanúi, amikor a szűk gatyában, nyitott ingben haknizó Hugh Grant személyében felbukkan az első tárgyiasított férfi, a sóvár női tekintetek kereszttüzében énekelgető szexuális objektum! (A rendező ügyesen rájátszik arra a hisztérikus népszerűségre, amit Hugh Grant amúgy civilben ki szokott váltani: legutóbb például egy felhevült újságírónő egyenesen odabilincselte magát a színészhez.)
A Szöveg és zene sztorija kiszámítható: a két főszereplő kapcsolata romantikus szerelem helyett laza haveri viszonynak tűnik (mi a csudát kerestek a zongora alatt csupaszon, hihetetlen!...); az alkotói folyamat bemutatása kimerül a golyóstoll-kattogtatásban és a zuhanyozás mellőzésében, mindazonáltal a filmnek van néhány kifejezetten élvezetes pillanata. Például a vicces nyitó videoklip, a szellemes tüskés poénok; az, hogy Drew Barrymore-nak meglepően szép énekhangja van, Hugh Grant pedig öregedő szexszimbólum, egyszersmind leleplezi, hogy milyen komikus és szomorú beragadni egyetlen karakter skatulyájába.
Zene és szöveg
színes feliratos amerikai romantikus vígjáték, 96 perc
További pozitívum, hogy a mellékszereplők rendesen ki vannak találva; Cora figurája (Haley Bennett) együgyű, kegyetlen, ál-buddhista, érzelgős enfant terrible, Alex menedzsere (Adam Grupper) régimódi gentleman, mintha egyenesen a negyvenes évekből érkezett volna, Michelle (Ellen Harvey), Sophie nővére pedig erőszakos üzletasszony és sikítozó Pop! gruppie egyszemélyben. Derűs jelenség az is, hogy a filmben csupa olyan alak téblábol, aki képtelen elvégezni tűrhetően a munkáját, és már nem is hitegeti magát: Alex alkotásképtelen, Michelle, a fogyasztószalon vezetője debella, a viráglocsoló Sophie a művirágot is meglocsolja, és költői minőségében sem termékenyebb: összesen heten olvasták verseit. A pszichiáter bevallja, hogy tizenkét éve nem volt sikeres analízise, a magaskultúra egyetlen bástyája, a Sophie volt tanára és szeretője pedig szimplán tolvaj majd bukott forgatókönyvíró. Közös tanulságot sugallnak: minden gödör csak dobbantó...
Hugh Granttől a férfiak viszketnek. Az amerikai romantikus vígjátékoktól szintén. Ha nem akarunk egy gyilkos gyomrost bevinni nőnapon, inkább nézzük meg a filmet másnap egy barátnőnkkel, aki szintén szórakoztatónak fogja tartani Hugh Grant csípőriszálását a közönségbarát gatyában.
