Nyitott, kísérletező; ugyanolyan hitelesen formálja meg Shakespeare Othellóját, mint Madách Luciferjét, sármos mosolyával, kifejező gesztusaival azonnal szerethetővé vagy éppen gyűlölendővé teszi karaktereit. Esztétikáról, pandémiáról, színjátékról és a közönségről beszélgettünk vele.
Gondolkodtál egy sort, mielőtt igent mondtál az interjúra. Miért?
Olyan világot élünk, amikor úton-útfélen özönlik ránk a híres és kevésbé híres, ismert és ismeretlen emberek véleménye, meggyőződése. Egészségtelenül sok a zaj. Annyifélét hallunk, hogy nem lesz fülünk a saját gondolatainkra, elvész a belső hangunk. Most, hogy gyakrabban keres fel a sajtó, felteszem néha a kérdést magamnak: szüksége lehet bárkinek az én véleményemre, gondolataimra? Vajon hangosabban, több csatornán mondjam el a véleményemet, vagy inkább szemlélődjem visszahúzódva, végezzem csendben a dolgomat? Még nem tudom, mi a jobb.
Ha többen keresnek, az azt jelzi, hogy figyelnek rád, elismerik a munkádat.
Ez már nem visszaigazolás, inkább szószaporítás. Egyre nehezebb érvényes gondolatokat megfogalmazni. Olyan gyorsan változik a világ, hogy amit ma kijelentesz, az holnapra már nem áll, és ettől minden összezavarodik. Vegyük például a színházat:
ami pár éve érvényes volt a színpadon, az ma nem működik.
Változik az esztétika: más forma, látvány, hang vált ki esztétikai élményt. A tíz évvel ezelőtti sikeres előadásaink ma kudarcra lennének ítélve, rájuk rárakódott a por. De hát éppen ez a szép a színházban, ezért hívják a pillanat művészetének.
Nem volt egyszerű reagálni a világ történéseire, amikor ránk szakadt a járvány. Színházi emberként hogyan élted meg a hirtelen megtorpanást?
Kapkodtunk. Nagyon gyorsan akartuk reagálni, és a sietségnek kapkodás lett a vége. De nem csak nálunk történt így, ezt láttam mindenütt. Mint a legtöbb színház, mi is online közvetítettük a korábbi bemutatóinkat. Rengeteg előadást megnéztem, de egyszer sem éltem át katarzist: az online színház nem működik.
Olyan előadást sem láttam, amely a mostani helyzetre vonatkozó, mélyrehatóbb elemzésből született volna. De lehet, hogy ez türelmetlenség a részemről, és nem is lehet ilyen gyorsan reagálni egy beláthatatlan következményekkel járó, világméretű katasztrófára. Próbálkoztam új formával: Patkó Éva rendező keresett meg azzal, volna-e kedvem játszani a Havi Drámában. Filmes felületen, színházi eszközökkel csináltuk meg Mihaela Michailov Hogyan győzi le Barbie a világválságot című drámáját. De katarzist ezzel sem sikerült megélnem.
Játék közben is meg lehet élni katarzist?
Ha sikerül valamiféle beteljesülést kiváltani a nézőben, az ránk, színészekre is visszahat. Ha ritkán is, de van ilyen pillanat.
A pályád a rendszerváltás évében, a Sztanyiszlavszkij-féle színésziskola nyomán haladó alternatív műhelyben, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színháznál indult. Visszatekintve mennyire volt meghatározó az első pár év?
Azóta is azt az érzést, azokat a színházi élményeket keresem, amelyeket 1990 és ’94 között megéltem. Nem elvárásoknak megfelelve dolgoztunk; vállaltunk olyan előadásokat is, amelyekben benne volt a bukás lehetősége. Azt csináltuk, amiben erősen hittünk, és kockáztattunk. Meghatározó, kemény időszak volt, amelyben nem én irányítottam az életemet, inkább csak történtek velem a dolgok. Amit irányítani akartam, az megszűnt, elveszítette a jelentőségét. Mindig szerencsével volt kikövezve az utam.
Néha dühös vagyok, és elégedetlen, de ha visszanézek, semmit sem csinálnék másként.
Három évtized alatt soha nem akartál a Tamási Áron Színháztól más társulathoz szegődni?
A Bocsárdi Lacival (rendező, a Tamási Áron Színház jelenlegi igazgatója – a szerk.) való találkozás meghatározó volt az életemben. 1994-ben közösen mentünk át a Figurától a sepsiszentgyörgyi színházba. Ha ő nincs, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán. Voltak időszakok, amikor telítődtem, és felmerült bennem a „mi lenne, ha…”, de nem tudnék megnevezni egy bizonyos színházat, ahová kívánkoztam. Meghatározta a színházi gondolkodásomat az a fajta közösségi létezés, amely a Figurára és a szentgyörgyi színházra is jellemző: nem kívánok mást.
A sepsiszentgyörgyi közönséggel is elégedett vagy?
A közönséget hosszú évek alatt neveltük ki, úgy is mondhatom: magunknak. Megfogtuk az akkori fiatalokat, akik velünk együtt öregszenek. Egymásra hangolódtunk. Ez a nagy kihívás a továbbiakban is: meg kell találnunk a közös hangot az új generációkkal is.
A közönségnek játszol vagy inkább magadnak?
A próbafolyamat során, amikor klasszikus értelemben nincs közönség, amikor keresgélek, érzékeimmel tapogatom a szöveget, a színpadot, a kollégát, a rendezőt, akkor magamnak játszom. Keresem, mi hogyan működik, milyen kérdéseket vet fel bennem a történet. De amikor elkészül a nagy mű, akkor már a közönségnek játszom.
Milyen a jó rendező? Kivel tudsz könnyebben együttműködni: azzal, aki határozottan instruál vagy azzal, aki nagyobb szabadságot ad a színésznek?
Ha a rendező annyira ragaszkodik az elképzeléséhez, hogy nem kíváncsi a színészre, akkor próbálom működtetni a rendszert, hiszen alárendelt viszonyban vagyok vele.
Találok magamnak valami kihívást, és arra koncentrálok.
Volt egy előadás, amelyben féllábút játszottam, és azt jelöltem meg a magam számára kihívásként, hogy kibírom-e a két órát hátrakötött sarokkal. Kibírtam. De annyira elzsibbadt a lábam, hogy órákig kellett utána súrolnom, és csak akkor tért vissza belé az élet.
Még soha nem láttalak amorózót játszani a színpadon.
Pedig voltam már Othello.
Többször láttalak gonosz, unszimpatikus figurát alakítani; játszottál halált, Lucifert, gyilkost…
Jézus is voltam már. A hősszerelmes nem hálás szerep; jobban szeretem a végleteket, azok a jó kihívások. Az egyetemi vizsgadolgozatomban is megfogalmaztam: az a dolgunk, hogy feszegessük a határokat: a saját korlátainkat, a rendszer határait, a közönség befogadóképességét. Így keletkezhet az a feszültség, amelyre az előadás lényegét jelentő változáshoz, átalakuláshoz szükség van.
Emlékszem, egyszer azt mondtad: állandóan figyeled magad; tanulod, hogyan reagál a tested, az éned bizonyos helyzetekre.
Akkoriban biztosan szerettem nagyokat mondani, az még az önismereti fázis kezdetén lehetett. A kor előrehaladtával nyilvánvalóvá válik, hogy a színész is, mint mindenki, igyekszik megérteni a saját működését, a világ körforgását. Mennyivel jobb lenne, ha már fiatalon sikerülne eljutni az önmegismerés fontosságának megértéséig! De hát ez lehetetlen.
Általában hogyan készülsz egy szerepre?
Csinálom. Nem gondolkodom, hanem csinálom. Szeretem megélni azokat az impulzusokat, amelyek egy-egy szófordulat, mozdulat kapcsán születnek meg bennem. Nem technikából, előregyártott ötletekből akarom megoldani a jeleneteket, hanem áteresztem magamon a szöveget, a témát. Nyilván elkerülhetetlen, hogy otthon is gondolkodjam a szerepen. Vannak elképzeléseim, amelyeket ki akarok próbálni, de akkor sikerül a legjobbat kihoznom magamból, amikor ösztönösen reagálok a partner játékára, a környezetre, a helyzetre, a zenére. A nézővel egy újabb tényező is bejön a képletbe, és ettől megint más lesz az előadás.
Nem mindegy, hogy ki ül a nézőtéren?
Nagyon ritkán érzem úgy, hogy a közönség csak „massza”, általában embereket látok: szép lányt, idősödő férfit, zárkózott embert. És ez változtat az előadáson. Az az igazság, hogy általában megnézem, ki jön be, hová ül le.
Lesed a közönséget?
Igen, még ha idegenben játszom, akkor is. Kukucskálok. Így tudok kapcsolatot teremteni a közönséggel. Tudom, hogy az ott kíváncsi, az fáradt, ott ül egy értelmiségi, azok ott jó fejek; a sarokban zárkózottak ülnek, nehéz lesz őket megnyitni. Van, aki ezzel nem törődik, hanem magára figyel, de én szeretek kapcsolódni. Amúgy ez megkerülhetetlen is a stúdió-előadásokon.
Vannak kedvenc előadásaid?
Vannak, de amint a beszélgetésünk elején is mondtam, nem biztos, hogy ma is működnének. Egy mai húszévesnek más az időérzéke, másként kezeli az időt. Ma már a mi idegrendszerünk is másképp működik, a fiatalok meg egyenesen belealszanak, ha nem történik szimultán több dolog. Kiliti Krisztián rendező ezért építette fel úgy az Életigent, a legújabb előadásunkat, hogy az idő ne lineáris legyen benne. Felszabdalta a történetet, vagyis párhuzamosan zajlanak a történések.
Őrült pörgésben van a világ, az tény; nehéz is volt leállni a karantén idején.
Nagyon érdekes volt, ahogyan eleinte mindenki kapkodott egy kis kultúra után. Nem hiszem, hogy annyira hiányzott volna az embereknek a színház, a vers, a zene, inkább valami belső igény diktálta az igyekezetüket; az a sejtelem, hogy ha kultúra van, minden van. Mintha egy csepp kultúrától visszatérhetne az élet a normális kerékvágásba. A kultúra volt az egyetlen, ami működött…
Éppen akkoriban kezdtél rendezőként is dolgozni. Miért vágtál bele?
Nem a rendezői álmomat szeretném megvalósítani, ez inkább egy folyamat része. Kíváncsi voltam, hogyan működik a színház prózai térben, ezért pár éve létrehoztunk egy diákoknak szánt tantermi előadást. Aztán felkértek, hogy a PulzArt fesztiválra szervezzek színházi workshopot. Mondtam, inkább legyen az egy kis performansz. Így született meg a Kocsmai hurkok ecímű lőadás, amelyben több oldalról világítottunk meg egy adott témát; színházi, képzőművészeti, zenei eszközökkel értelmeztük újra a helyzetet.
Érik benned a rendező?
Lehet. Rendezői szakon mesteriztem, és azóta tanítok is a Babeș–Bolyain. Kellenek a rendezői fogások ahhoz, hogy olyan előadást hozzunk össze, amely motiválja a diákokat. Tulajdonképpen nem rendezek, inkább csak összehangolok egy-egy közösségi színházat. 2019-ben találtam egy izgalmas történetet: Ivan Viripajev komédiája, az Illúziók nagyszerű szöveg, azt szántam vizsgaelőadásnak. A karantén miatt nem sokat játszhattuk, de ősszel felújítjuk.
Aztán a járvány első hulláma után felolvasószínházat rendeztem a kultúrkertben. Pintér Béla darabját, A sütemények királynőjét választottam. Nagyon jól sikerült, és mivel pár felolvasás után performansszá alakult, eldobtuk a példányainkat, és teljes értékű előadást faragtunk belőle. Játszottuk már Brassóban, nemrég meghívták a Piatra Neamț-i színházi fesztiválra is. Szóval szembemennék azzal a hagyománnyal, amely szerint sorozatban kell előadásokat gyártanunk. Minek, ha lehet másképp is? Egy társulat úgy is fenntartható, hogy közben nincs előírás bizonyos számú előadás teljesítésére. Tény, hogy egy önkormányzati intézmény számára ez kockázatot jelent, de úgy érzem, érdemes vállalni.
Ma már nem csak a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színház- és filmkarán, hanem a Sapientia EMTE médiatanszékén is tanítasz. Milyen érzés érdeklődő, befogadó fiatalok között lenni, hogyan találod meg a hangot a másféle időérzékkel működő diákokkal?
Sokat tanulok tőlük. Közhely, de így igaz. Segít, hogy megértsem, mi van a fejükben, a lelkükben, és jó tapasztalni, hogy
hiába van az agyuk másképpen huzalozva, a vágyaik ugyanazok, mint a mieink voltak.
Kihívást is jelent. És roppant fárasztó, mert Kolozsvár messze van Sepsiszentgyörgytől. Az online időszakban kasztinggal foglalkoztunk, majd próbáltunk szinkronizálni: Bergmann Persona című filmjének részletére írattam szöveget a diákokkal, és arra kértem őket, hogy mondják rá a jelenetre. Nagyon élvezték. Az biztos, hogy nem tett jót a diákoknak az online. Vannak olyan másodévesek, akiknek még nem voltak gyakorlati óráik.
Soha nem érezted, hogy telítődtél, már nem szívesen játszol, és inkább tanárként folytatod?
Ha megvan benned a kíváncsiság, akkor nem tudsz telítődni.
Előfordult, hogy olyasmit kellett eljátszanod, amiben nem hittél?
Volt ilyen. A zsigereimben éreztem, hogy nem működik, szinte vállalhatatlan az előadás, de amikor már éppen szakadt volna a húr, belépett a színházba egy lelkes néző, és elkezdte dicsérni. Nem volt visszaút: meg kellett keresnem a kihívást, hogy újra és újra el tudjam játszani.
Azt mondják, a színpad gyógyít. Te is így látod? Beleviszed az előadásokba az érzéseidet?
Volt olyan helyzet, amikor segített a színpad, de nem tenne jót az előadásoknak, ha a valós érzelmeimet vinném közönség elé. Nem kiélem, inkább felhasználom a bennem tomboló dühöt, transzponálom a szomorúságomat, hiszen a nézőt kell segítenem a saját érzelmeit megélni. Kell a kontroll, a hideg fej. Ahogyan Bocsárdi fogalmazott: ez mérnöki munka. Szélsőséges érzéseket nem lehet színpadon katalizálni, arra ott a drámapedagógia. Amúgy mi nem is tudjuk megélni a pillanatot, hiszen a néző jelen idejében vagyunk. A játékunkkal már a jövőben járunk, egy következő fordulatot készítünk elő, így tudjuk folyamatosan fenntartani a figyelmet.
Több mint tíz nagyjátékfilmben játszottál, a kisfilmeket nem is számolom. Miben kíván más hozzáállást a mozgókép?
A film nem a miénk, hanem a rendezőé. A pillanatot a színésznek kell megteremtenie, de a film a vágószoba magányában születik meg, amihez a színésznek már semmi köze. Ez a nagy különbség.
Csalódottan mondod ezt…
A film nem igazán az én világom. Nincs idő felmérni a terepet, „felvenni a szagot”, nincs idő próbálni, nincs kísérletezés: ott kész helyzet elé vagy állítva. Le kell gyártani mindent az asztal mellett kitalált forgatókönyv szerint. Ettől a színész eszközzé válik. Ehhez képest a színház már az öltözőben elkezdődik: kiüríted a fejed, ráhangolódsz az előadásra. A filmben viszont azonnal maximumra kell pörögni. Aztán lazíts, várj két órát, vagy éppen hatot, majd ismét pörögj fel öt percre. Borzalmas, amikor azt kéri tőlem a rendező, hogy játsszam eszköztelenül, vagyis ne csináljak semmit.
Azt mondod, a film nem a te világod, pedig belekóstoltál a sikerbe: 2009-ben, amikor Varga Katalin Ezüst Medvét nyert, ott álltál a Berlinale vörös szőnyegén…
Hihetetlen nagy élmény volt kiszállni a limuzinból, és vörös szőnyegen vonulni be a történelembe. Akkor rólam szólt a világ! Ott álltam, ahol előtte való nap Demi Moore vonult fel. Egyik pillanatban még jelentéktelen ember vagyok, aztán egyszer csak címlapra kerülök, majd visszasüllyedek a névtelenségbe. Ez veszélyes játék, elkaphatna a gépszíj. De engem nem kap el. Ha mérlegelnem kellene, újra és újra a színpad mellett döntenék. Soha nem adnám fel a színházat.
A portréfotókat Beliczay László készítette.
