Külső tekéntet ? A FILOZÓFUS

Várakozásunkban nagyobb részt csalatkoznunk kell, mert bár a rendező, Gothár Péter által ?szépen van dedukálva? a darab, és Morcsányi Géza m. v. dramaturgi kertészkedése megnyesegette a megnyesegethetőt, a premier ? épkézláb komédiai cselekmény, jól követhető jelenetezés, a régmúltból hirtelen a jelenbe költöző tartalmak híján ? csupán néhány típustorzót, muzeálisságában fülbizsergető stílfordulatot és önmagukhoz ragaszkodó szcenikai ötleteket tesz közszemlére.

?Külső tekéntet? esik a mérsékelten tanulsághordozó komédiára, hogy formát találjon avítt matériájához, ami rendjén is van, azonban minden külső marad. Keríthetik akárhányszor szakadékony fonallal valamelyik szereplőt ? akad, aki önmagát ?, a szereplők egy csoportját, körbefutva az egész színpadot akár, e foszladozó pókháló bemohosíthatja ugyan a terméketlen mindennapokat, de kievickélni belőle cseppet sem nehéz: az érdektelen sehonnanból a jelentéktelen sehovába. Egy kis szakítás, és már szabad is, aki az imént a lágy hurkok közt forgolódott. E szálazásnak keményebb képi motívumrokona a magasban kifeszített, a nézőtérről a színpadra vezető néhány dróthúr, melyeket felnyúlva sokszor zengetnek a színészek. Szépecske, esetleg vészjóslócska ? értelmezői húrokat nem nagyon penget, se a mozdulat, se Solti Árpád m. v. zenéje.

Értjük, értegetjük, hogy a magyar provincián az eszesebbje, tanultabbja, érzékenyebbje is kátyúba kerül, ahonnan a teljesen akadálytalanul célhoz érő, különféle fokozatú szerelmek sem húzzák ki. Kedélyesen nyavalygós, nevetségesen ostoba ez a tunya, még az eszem-iszomban is eléggé lagymatag Alsó-Balkán, ahol azért láttak könyvet, hallottak latin szót, olvastak klasszikust ? már akik ?, de a se-tegnap és se-holnap között mintha nem lenne ma sem. Gothár Péter saját karámdíszletében, harminchat szál vaskos gyertyaszál pisla őrsége mellett úgy meséli el A filozófust (a műsorfüzetben: A? Filozófust), mintha a magyar színjátszás (h)őskorában egy szálát foglalnának el kétórányi időre az aktorok és aktornék. Nem hiányzik a tartalom és működik a körítés ? hiába; a vígjátékból alig üt ki a dráma. Lefut a Bessenyei-rekvizitum, jól megmunkáltan, és ? számomra legalábbis ? szinte komplett érdektelenségben. Ezen a színészi odaadás sem változtat.

Fullajtár Andrea

Álmélkodom, hogy Fullajtár Andrea (Eresztra, özvegy nemes asszony) a viaszarcú, jótékonykodó boldogtalanság sápadtságában, összeszorított ajakkal mily kísértetiessé, titokzatossá képes válni óriási, színesen pikkelyes pávajelmezben is (Izsák Lili m. v. terve); sajnálom, hogy Kocsis Gergely csak a közvetlen közelébe navigálja magát a túl sok szeszt abrakoló parlagi nemes, Pontyi figurájának, ám kulturálatlan fontoskodását, anekdotikus mulatságosságát, örök terméketlenségét nem váltja át a félelmetesség kezdeti stádiumába sem. Ötvös András (Párménió ? a címszereplő) huszonegyedik század eleji kielégületlenséggel, daccal mászkál és morgolódik, Tenki Réka (Szidalisz) a maga ideges spleenjével alkalmatos párja. S legalább egy hatásos jelenetzárvány jut (de egy másik, letűntebb idősíkban) a többieknek is: a mindig felvillanyozott Borbély Alexandra e. h., a karikírozásban élen járó Pálmai Anna (Angyélika) és a kacagásfelelős Kulcsár Viktória e. h. (Berenisz) a női szekciót erősítik. A clownos Tasnádi Bence e. h. (Titius), a filozófuskodás (nagyjából: a nem feltétlenül hasznos tanulás) feleslegességét ingerülten belátó, első könyvét a közönség sorai közé hajító Mészáros Béla (Lidás) és a sündöri-fondori Dankó István (Lílisz) a férfi szakaszt.

Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Ötvös András

Furcsán fésült és tincselt hajzatok, műbajuszok, parókák, protézis: sok a rátét a rendezésen. Érdekes a felső szféra játéka. Például ha Szidalisz túlzott hisztériázásba kezdene, mamája, Eresztra meghúz egy lelógó kötelet, s máris kijózanító csupor víz zuhanya ömlik a leány nyakába. Más tárgyak, kellékek is a padlásról tartanak kapcsolatot az odalenttel. Groteszkül animalizálja az alakokat a lakmározási jelenetben a derekukra, fenekükre farokszerűen felcsatolt rudazat, mely ? támasztékként ? ülőkéjük is egyben. A rúd, a husáng, a lándzsásan hegyes bot fontos funkciót kap a bemutató képvilágában. A padlózatba változékonyan, gyilkosan döfködött, az égbe fel-felszúró, ütő, bökő botok vertikálisa sebző kapcsolatot tart a kerített tér deszkázatának és átvilágított réseinek függőlegeseivel.  

Számos ilyen effekt-pontfény deríti az előadást, mely a hosszadalmas epizódokat, nyakatekert mondatokat és kiveszett szavakat megfontoltan, értelmezve közvetíti. Goldonit sem játszhatnának összeszedettebben. Bessenyei György sajnos nem Goldoni, s összességében a Katona koncentrált vállalkozása nem tudja parírozni, hogy Bessenyei daliásabb testőr és irodalomszervező volt, mint amilyen vígjátékíró.