Hogyan éled meg a jelenlegi helyzetet?
A karantén első napján nagyon megnyugodtam. Feküdtem a kanapémon, és úgy éreztem, végre a bennem lévő abszurditás megjelent a külvilág minden szintjén. A kiszámíthatatlan nem csak belül van, hanem mindenhol. Valószínűleg az a fajta nyugalom szállt meg, mint Lars von Trier Melankólia című filmjében a főszereplőnőt, amikor kiderül, hogy megsemmisül a Föld.
Mi volt a legutóbbi kulturális élményed, amire szívesen emlékszel vissza?
Pár napja újranéztem egy 1981-es koncertfelvételt, amelyben Muddy Waters estjén váratlanul megjelenik a Rolling Stones, és egy izzadságtól gőzölgő koncertbe csapnak. Muddy Waters és Mick Jagger közös jelenléte, mozgáskultúrájuk, az öltözékük kontrasztja, ahogy figyelnek egymásra a színpadon, az a különös megértés nagy hatással volt rám. Már mindketten túl vannak a virágkorukon, Muddy, mint egy öreg tölgyfa, Mick mint egy lángnyelv lobogja körbe piros melegítőjében. Könny szökött a szemembe, mikor az idős, ébenfekete férfi odakiáltja a neurotikus, drogoktól lecsoffadt arcú rocksztárnak: „Sing son!”
Kérlek, ajánlj három olyan művet, amit most olvasol/nézel!
1. Erdős Renée Ifjúságunk című önéletrajzi regényét ajánlom mindenki figyelmébe, aki szeret a szecessziós Budapesten korzózni, szeretné átérezni, hogyan flörtölt az írónő Molnár Ferenccel vagy Jászi Oszkárral, vagy szeretne elmerülni abban a szűk és csak a kiváltságosok számára elérhető szubkultúrában, amit haladó szellemű polgári Magyarországnak neveztek.
2. Peer Krisztián Meteorológia című melankolikusan lebegő versét. Mind az időjárás, mind az a tény, hogy nyílnak a virágok, mind a városokban tapasztalható szokatlan csend arra bátorít, hogy olvassátok el ezt a verset.
3. Ezt a 17. századi grafikát is ajánlom, amelyen egy pestisdoktor látható, gyógynövényekkel töltött csőrös maszkban:
Van-e olyan film, ami kifejezetten fontos neked ebben az időszakban?
Forgács Péter: A Bartos család. Az életről szól, meg az elmúlásról. Minden filmben valahogy ez a nagy feszültség, hogy miközben nézzük, úgy érezzük, hogy nagy erővel és sokféle módon ragadja meg az élet jelenvalóságát, miközben tudjuk, hogy amit látunk, az már elmúlt. Emiatt minden film szükségszerűen nosztalgikus, elégikus érzést kelt bennünk. Régóta nem éreztem ezt ilyen intenzíven, mint A Bartos család nézése közben.
Tervezed-e, hogy a saját munkáidban hangot adsz majd ennek az időszaknak?
Nem tudom, nem szoktam ilyen tudatosan tervezni. A karantén óta intenzíven dolgozom egy filmterven, az elmúlásról szól, főszereplője egy nyolcvanéves férfi. Talán azért is vettem elő, mert sokat hallottam, tapasztaltam, hogy az idős emberek számára ez az időszak még nehezebb.
Sokszor érzem azt mostanában, hogy olyanok vagyunk, mint egy fűszálon maradt, kiszáradt póktojás, ami az első szellőre megrezzen.
Kiemelt fotó: Czirják Pál
Az interjúsorozat többi része itt olvasható.
