Mesélj egy kicsit, hogy éled meg a mindennapokat?

Állandó hullámvasút, hogy éppen milyen kedvem van, mennyire tudok dolgozni. Nem voltam sohasem ilyen távol a szüleimtől, és ez édesapám betegsége miatt most a kelleténél jobban megvisel. Egészen szörnyű az is, hogy ha meg is nyitják a határokat és visszamehetek Szlovákiából Magyarországra, akkor is csak óvatosan örülhetek majd nekik.

Vannak már esetleg „karanténtanulságok”, amikre mostanában jöttél rá?

A legnagyobb „karanténtanulság” számomra az, hogy ki kell kapcsolni a netet. Az emberek amúgy is hajlamosak megmondani, hogy mikor mit csináljon a másik, de ez most nagyon elfajult. Minden második ismerősöm jógaguru, kovászos pékmester meg a hazai tervezők és márkák védőszentje. Szóval arra jöttem rá, hogy nem szabad mindenhova, mindenkire figyelni, mert nagyon rosszat tesz az amúgy is nyomorult kis hangulatomnak.

Alkotói szempontból milyen ez az időszak neked? Jó múzsának bizonyul a bezártság?

A múzsa most inkább szorongás, hogy nagyon kellene valamit kezdenem ezzel az idővel, ha már így alakult. Ez néha bénító, néha valamennyire sikerül hasznosítani. A második könyvem, a tiniknek szóló Nincs idő most jelent volna meg áprilisban, de eltoltuk nyárra, hogy ne az üres könyvesboltokban porosodjon.

Most igyekszem befejezni a harmadik regényemet, hogy még ősszel megjelenhessen. Ez egy kicsit nagyobb falat, mint bármi, amit eddig csináltam. Izgatott vagyok, a kiadó pedig lelkes, azt hiszem, az ilyen helyzetekből születnek a legszuperebb dolgok. Amikor nem írok, akkor fordítok, ráadásul gyerekkönyvet, ami elég nagy váltás a regényemhez képest, mert abban pedig gyerekek gyilkolnak.

Amúgy kutatok, próbálok a disszertációmmal is foglalkozni, bár ehhez nagyon hiányzik az egyetemi közeg, az ottani inspiráló emberek, a tanáraim. Csak most jöttem rá, hogy bár csak fél éve vagyok az egyetemen, mennyire fontos lett nekem az ott töltött idő.

Mi volt a karantén előtti utolsó kulturális élményed, amire szívesen emlékszel vissza?

Januárban és februárban éppen brutális emberundorom volt, szóval nem nagyon mentem emberek közé. Az utolsó emlékem ezelőttről, hogy a férjemmel megint elmentünk Oxfordba, ahol elkapott minket egy hurrikán… Szóval a legutolsó kulturális élmény az az oxfordi kocsmában eltöltött pár óra, amíg a helyiek rögbit néztek, mi meg őket.

Ajánlanál pár művet (könyv, film, sorozat), amikkel esetleg te is töltöd az idődet?

Michael Chabon Kavalier és Clay című monumentális regénye az év olvasmánya számomra. A hazájában már az új Thoman Mannként emlegetik, ami nem igaz, mert szerintem sokkal vagányabb, olvasmányosabb, gördülékenyebb, nem beszélve a hihetetlen szókincséről és a bravúros történetvezetésről. Ezt nagyon ajánlom.

Amikor nagyon magam alatt vagyok és érzem, hogy nem leszek túl produktív, akkor megnézek egy régebbi Hadik Irodalmi Szalon-videót, vagy egy újabbat Juhász Anna videóiból a Facebookon: a Szerb Antalos és a Szabó Magdás az életkedvemet adta vissza az egyik nap.

A sorozatokra mostanában nem figyelek, csak a háttérben mennek, miközben valami mást csinálok, de a Hétköznapi vámpírokon egész jókat tudtam röhögni a múlt héten, szóval azt is jó szívvel ajánlom az elborultabbaknak. 

Hogy képzeled most el a karantén utáni első napot, mit csinálnál?

Amint megnyitják a határokat, megyek a szüleimhez, meg az átokrossz unokahúgaimhoz. Aztán fodrászhoz, fogorvoshoz, kutyakozmetikushoz, könyvesboltba és a legvégén beveretnék az Öszvérbe egy jó sörre és hermelinre.  Igen, egész komoly kis listám van.

A nyitóképet Szalmás Kriszta készítette.

Az interjúsorozat többi része itt olvasható.