A búvárok amennyi ideig lefelé merülnek, ugyanannyi időt kell felfelé is jönniük. Telihay Péter rendező úgy érzi, ez a járványügyi és az azt követő helyzetre is igaz. Ez foglalkoztatja, no meg az, hogy hova ültessen paradicsomot. Interjúnk.

Milyen gondolatok foglalkoztatnak?

Jelenleg az, hova ültessem a paradicsomot. Ez csak
félig vicc, mert tulajdonképpen a legtöbb gondolatom valóban akörül forog, hogy
mit csináljak a kerttel, amivel sosem volt ennyi időm foglalkozni. Ha nem lenne
pandémia, akkor itt állna árván, és üldözném az el nem végzett munkákat. Most
viszont az tűnik fel, hogy relativizálódott az idő, mert látszólag több lett
belőle, de valójában mégsem. Az, ami máshogyan volt rohanás március előtt, az
hirtelen egy 500 négyzetméteres kertre korlátozódott. Mint egy futópálya.
Ezúttal a kerti munkát üldözöm folyamatosan. Szerencsés vagyok, ez egy kellemes
gond. Ahol lakom, amúgy is viszonylag izoláltan élek, így számomra a karantén
nem jelent túl nagy váltást. A feladatok itt is számosak, tökéletesen elvagyok
ebben a mikrokörnyezetben. Hál’ Istennek a számomra fontos emberek közel vannak.
A gyerekemmel például nap mint nap találkozunk, biciklizünk, és olyan programokat
bonyolítunk, amiket nem tudtunk volna, ha normális napi munkamenet lenne. Olyasmiket
fedezünk fel együtt, amikre talán sosem lett volna alkalom.

És a munkáiddal mi a helyzet? Marad el
rendezésed?

Sok munkám esett ki. Sokaknak főleg anyagilag megrendítő ez a válság, nekem is. De a mi szakmánkban nemcsak arról van szó, hogy az ember pénzt keres. Olyan munkákra készülök, készültem, amelyek egy magamfajta számára mindig különleges feladatok. Az egyik egy újvidéki munka lett volna. Klaus Mann Mephisto regényéből – amelyből Szabó István híres filmje készült – lenne egy előadás. A cím hívogató, de Lénárd Róbert nagyszerű író kollégámmal, aki az újvidéki színház dramaturgja és rendezője, máshol kezdtük el megfogni az egész történetet. Sajnos a járvány miatt fel kellett függeszteni a munkát. A másik még nagyobb ívű feladat: egy Hamletre készülök. Gyulán június 30-án a Shakespeare Fesztivál nyitóelőadása lett volna a bemutató, amit reménytelennek látok. Koprodukcióban készülne a nagyváradi színházzal, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy valamikor ősszel legalább ott  be tudjuk mutatni. A Hamletet kerülgeti az ember évekig, vagy a Hamlet kerülgeti őt, aztán előbb-utóbb rájön, hogy enélkül nem lehet meghalni. Egyébként de… ha már éppen jól álltak össze a körülmények, miért ne…

Mit gondolsz a világban a pandémia kapcsán
zajló folyamatokról?

Olyan, hogy „a világ”, nekem nincs. Magyarország van,
ezt be tudom fogni. Nem gondolom, hogy alapvető változások történnének. Túl sok
önzést, egoizmust, korlátoltságot, gyávaságot és banalitást tapasztalok a tágabb
környezetemben már most is, és azt gondolom, ez csak erősödni fog. A
bizalmatlanság, a két méteres távolságtartás egy metafora. Tartok tőle, ez a valóságos
és szimbolikus távolság az emberek között növekedni fog. Ezt látom a legnagyobb
bajnak. A valódi nagy dolgokat mindig közösségek hozzák létre. Az összeadódó
energiák az igazán termékenyek. Ezt a fajta energiaképességet fogjuk leginkább megsínyleni.
Hosszú évekbe telik majd, amíg az embereket újra össze lehet terelni egy
színházi estére. Sokat töröm a fejem én is a palánták ültetése közben, hogy ezt
a keszonmunkát (amennyi ideig mennek a búvárok lefelé, ugyanannyi időt kell
felfelé is jönniük) hogyan tudjuk elvégezni a közönséggel együtt. Komoly
kihívás lesz újra egy fedett, zárt térbe terelni az embereket. Ezt nagy
problémának látom. Ugyanakkor nagy lehetőségnek is…

Szerinted évek kellenek, hogy színházi
előadások a megszokott módon tudjanak működni?

Fogalmam nincs. Kevés olyan klasszikus terepe ismert a
társadalmi együttlétnek, mint a színház. Nemcsak a nézőtéren. A színpad és a
nézőtér között működő kölcsönhatásnak is a kohézió az alapja. Attól tartok, az
a fajta színes, sok apró molekulából álló organikus szervezet, amit magyar színházi
életnek hívunk, ilyen nyüzsgő formában, mint amilyenben hagytuk a válság előtt,
nem tér vissza. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne igazam.

Ha már a színes, járvány előtti színházi életről beszélünk, mi volt az utolsó kulturális élményed a karantént megelőzően?

A saját bemutatóm. Március hetedikén volt a Mikve
premierje Székesfehérváron, felemelő, csodás munka volt, 8 remek csajjal és egy
remek stábbal. És azt hiszem, amit létrehoztunk, az se rossz. Tizenkettedikén
bezártak a színházak. A kulturális élményeim jelenleg zenehallgatás, filmnézés
és olvasás.

Felsorolsz és ajánlasz párat ezek közül?

A Mikvéhez kapcsolódóan Ballér Bianka kolléganőm, aki játszik az előadásban, felhívta a figyelmemet az Unorthodox című sorozatra. Nem vagyok nagy tévénéző, de ez a sorozat felkeltette az érdeklődésem, mert az előadáshoz hasonlóan szintén egy zárt zsidó közösségben játszódik, csak ez Williamsburgh-ben, New Yorkban, a szatmári haszid közösségben. Számtalan olyan problémával foglalkozik, amelyekkel mi is szembenéztünk a Mikve kapcsán. Sok mindenről szól a film, nagyszerű színészekkel. Éles fénnyel világít rá arra problémára, hogy egy ilyen zárt közösségben mit jelent a szabadság. Mekkora erőt kell kifejteni annak, aki ki akar szabadulni egy borzasztó szigorú szabályokkal működtetett közösségből. Most éppen Kundera: Halhatatalanság című könyvét olvasom, van időm ilyen luxustevékenységekre. Milan Kundera nagy szenvedélyem, de ezt a művét még nem sikerült abszolválnom, most épp a közepén járok, és nagyon tetszik. Zenét pedig egyfolytában hallgatok, de mondok egyet, amit most különösen gyakran: Bach Branderburgi versenye. Bach mindig megnyugtat.

A sorozat többi része itt olvasható.