Hogyan éli meg a jelenlegi helyzetet? 

A dolgozószobámban töltöm a nap legnagyobb részét, olvasok, csendben vagyok, online tanítok és telefonon, vagy különböző digitális közvetítőkön keresztül beszélgetek. Dolgozom, mondhatnám, semmi különös, ez az életformám. De hát nem ilyen egyszerű, a diákjaimat és a barátaimat piszkosul hiányolom. A közös jelenidő, a valódi színelátás eltűnése nagy tanulsága a vírushelyzetnek. Hogy tudniillik helyettesíthetetlen. Fontos a füledre tapasztott telefon hangszórójában fölhangzó lélegzete a távol levő, szeretett másiknak, de ez nem teszi közelivé, hanem helyettesíthetetlenné. Nagy tanulság, mondom, de inkább csak remélem. Az ember nem tanulékony szerzet. Alig hiszek valamiféle lényegi át- vagy megváltozásban. Az apostoli metanoiában (a gondolkozás és a szív lényegi átváltozásában), ami emberivé, legalábbis emberibbé tehetne bennünket és a társadalmainkat. Hinnem kellene benne, igen.     

Mi volt a legutóbbi kulturális élménye, amire szívesen emlékszik vissza?

Silviu Purcărete rendező és Az ember tragédiája dramaturgja voltam Temesváron, a Csiky Gergely Színházban. Még most is élek belőle, olyannyira erős, megkerülhetetlen és az egész önmagamat átjáró tapasztalat volt. A hamis illúziók és hazugságok elhárításának lelkigyakorlata – mi más volna a színház szerződése önmagával, mióta színház a színház. Ráadásul még éppen be tudtuk mutatni az előadást a vírus elszabadulása előtt, március 3-án. Monomániásan ismételgetem: kultúrtörténeti pillanat. Nemcsak azért, mert egy igazán elementáris előadásokat megalkotó rendező vette kezébe az antiteátrálisnak kanonizált Madách-szédületet, hanem mert valódi színházat csinált belőle, mélyen átélhetőt és igazit. Valami egészen kivételes történt a társulattal is, ezt érzem, nagyon hiányoznak ők is, egytől-egyig.

Purcărete az előadás próbáján
Fotó forrása: Játéktér.ro

A paruzia színháza, ezt mondta az első próbán Purcărete. Azaz: „Krisztus megjelenése az utolsó ítéletkor” színháza. Vagy: a feltámadás színháza. Mindez nagyböjtben. Én meg majdnem lefordultam a székről. Madách Imre is, ott, ahol van. Valahogy az egész vita a tragédia antiteatralitásáról jelentéktelenné lett előttem. Úgy tűnik azóta, hogy a vita nem is magáról a műről, hanem tulajdonképpen egészen másról, a színház (lehetetlen) lehetőségeiről szól. Temesváron részem volt még egy igazán váratlan irodalmi-emberi találkozásban: egy igazi, minden nyelvi gesztusában kész, saját mondatokkal és világérzékeléssel bíró írót ismertem meg, Mátyus Melindának hívják. Meg fogjuk jegyezni ezt a nevet, hamar.

Kérjük, ajánljon három olyan művet, amit most olvas/néz!

Egy könyv, most olvasom újra, sokadszor, mától: Ezékiel könyve. Egy kézre kerítő film, most láttam: Békeidő (Hajdu Szabolcs, 2020). Egy lemez, most forog, remekmű-gyanús darabok vannak rajta, például a címadó zenei meditáció vagy a Hymnen és a melankolikus, tenger-kiterjedésű Ahdes Theme: Lars Danielsson: Liberetto. Itt viszont el is bizonytalanodom, mert lehet, Danielsson és Leszek Możdżer közös koncertjét kellene ajánlanom, sőt előírnom mindenkinek, például a Suffering című darabot.

Nem érez késztetést arra, hogy színpadra vigye Camus-től A pestist, vagy a témát érintő, valamelyik irodalmi szöveget?

Van pestis-tervem, de nem a Camus-regény indította el bennem, amit nagyon szeretek, és még a koronavírus sem, hanem Augustinus színház és pestis-párhuzama, amit Artaud konzseniálisan megismétel a Sorbonne-on, anélkül, hogy ismerte volna az ágostoni gondolatmenetet. Egy olyan előadás képe jelent meg előttem, már évekkel ezelőtt, de most ismét persze, amely az egyházatyák színházellenes szövegeire épülne Tertullianustól Krüzosztomoszig mondjuk, és az intellektuális-szellemi, vagy, másként: a szó, a testet öltött beszéd általi fertőzést vizsgálná. Napi tapasztalatunk ez a fajta fertőzöttség, képtelenek vagyunk védekezni ellene. Silviu Purcăretével a temesvári munka szüneteiben több beszélgetést elindítottunk, ezt is, meg hát a milánói pestisen átment Caravaggio is szóba jött, ez utóbbi egészen konkrétan. Hátha, valamikor. (Nagy dolgokban akarni elég – apám tanítása.)  

A jelen társadalom egy része csak akkor látszik, ha fogyaszt. Van még hite az emberben?

Sohasem volt. Sajnálom, hogy képtelen vagyok udvariasan fogalmazni. (Közben lejárt a Liberetto, most a Tarantella című Danielsson-lemez forog, ezen, Danielsson mellett, a Możdżer nevű kibírhatatlan formátumú lengyel, meg Mathis Eick, Eric Harland és John Parricelli nyomják. Addig húzom a válaszok írását, amíg eljutunk Esbjörn Svenssonig és az ő triójáig. (Hogyan juthatnánk el Svenssonig, ha már nincs közöttünk, Uramisten!)

Nem volt hitem az emberben, itt tartottunk, és hogy sohasem. Anyámban sem hittem meg az apámban, mert nem engedték. Istenben higgy, mondták, az elég nekünk. Anti bácsiban sem, a parasztprófétában, pedig aztán benne nagyon nehéz volt nem hinni, sokszor el is buktam. Na és magamban sem. Magamban mondjuk sohasem hittem, ez legalább nem kísértett meg soha, könnyű feladat ma is nem hinni. Márpedig az ember valódi, esett arca, rettenetes lehetőségei akkor látszanak igazán, amikor fogyaszt: önmagát és másokat. Az emberben nem hinni kell, hanem feltétel nélkül szeretni őt, valahogy. Nem tudom persze, hogy; de ebben hiszek.

Nemcsak benne, az emberben, hanem neki sem kell hinni. És az általában vett emberben aztán semmiképpen. Két emberkategóriát kell szeretni, feltétel nélkül: a felebarátot és az ellenséget. Lehet, hogy felebarát akad, de ezt is kétlem, ámde akinek nincs ellensége, akit szeretve szeressen, nem méltó az Isten országára. (Értsd: a saját, nagyon is konkrét országára, amelyben él.) Akinek nincs ellensége, aki felé kimutatná a szeretet finom meglepetéseit, amiben feloldódik az ellenség és az ellenségeskedés, nem méltó Magyarországra, például. Kellene egy népszámlálást tartani, bevallási alapon, hogy kik volnának méltók Magyarországhoz. Meg Romániához. És Kolozsvárhoz, ahol vagyok éppen.    

Egyes pesszimista vélemények szerint a járvány egy nagyobb rossz kezdete, a klímaváltozás megállíthatatlan, a legpesszimistább jóslatok néhány évtizedet adnak az emberiségnek. Mit mondana azoknak, akik azt kiabálják: hol van most Isten?

Fennakadtam az utolsó kérdésen, jó kis közhelyek jutottak az eszembe (például hogy Isten meg azt kérdezi: hol van most az ember?; megkérdeztem tőle, mármint Istentől, ezt kérdezi-e; nem kérdezi, válaszolta), rémületemben föltettem a holvanmostIsten-kérdést Anna lányomnak, aki a kijárási tilalom idejére hozzánk költözött finomka-finomka családjával. A rossz, az a befejezetlen jó, mondta, Richard Wurmbrandot idézve (na, őbenne is nehéz volt nem hinni, emlékszem!).

Nekem meg eszembe jutott egy olaszországi fotó: egy arc, tele a védőmaszk okozta eleven, mély sebekkel: egészségügyi dolgozó szótlan üzenete az első vonalból. A vírushelyzet valóban globális esemény, annak a – lehet, utolsó, nem tudom – esélye, hogy ember embernek testvére legyen, a teremtésben. Isten visszavonhatja az ember mandátumát, ez nem kérdés. Ennyi volt, jövök ítélni eleveneket és holtakat, ha már ti, keresztények ezt imádkoztátok sokezer éven át, jövök, mert vártok, „bizony jövel, Uram Jézus”, ezt mondjátok, sőt néha azt is kérdezgetitek, égre emelt tekintettel, hol kések?  Oké, akkor jövök. Vagy mégse? Ne jöjjek? Ne siessem el, ezt mondjátok? Én egyebet sem hallok – nem Isten, hanem én; de persze ő is –, hogy újraindítjuk a gazdaságot és jövő ilyenkor már háváj, másfél év és öt százalék, hallelujah. Ki akarja itt átgondolni és megbeszélni, mindannyiunkat bevonva, hogy miben is vagyunk valójában? Beindítjuk, zúgják a hírek, a gazdaságot. Be-be-be, bólogatunk, mint vágójuhok.

Nyitókép: Visky András, fotó: Halász Nóra

Az interjúsorozat többi része itt olvasható.