? Mikor költözött haza?
? 1998-ban, de én még mindig nem mondom, hogy hazajöttem. Nincs olyan érzésem, hogy ez az otthonom vagy Kanada vagy Malajzia. New Yorkban laktam tizenegy évig, Londonban tizenkét évig, úgyhogy sok helyen vagyok otthon. Nem fűz mély vagy különleges kapcsolat Magyarországhoz, szinte csak véletlenül tudok magyarul, viszont a feleségem, akivel New Yorkban találkoztam, magyar. 1971-ben jöttem először vissza, döbbenetes volt, azt hittem, hogy sosem fogok itt élni. Mégis itt vagyok, és boldog vagyok.
? Amikor hazatelepült, akkor körülnézett, nyilván először mint kultúrafogyasztó, de azután fantáziát látott benne, ugye?
? Pénzügyi vonalon dolgoztam Magyarországon is, korábban nyomtatott áramköröket gyártó és más cégeim voltak Malajziában, Angliában, Kanadában és Írországban. Azzal hívtak meg ide, hogy indítsak egy kockázati tőkebefektetési vállalatot. Miután már visszavonultam, akkor jött az ötlet: annyira sok tehetség van itt és olyan kevés lehetőség, hogy muszáj valamit tenni. Miért kell elköltöznie az országból egy magyar jazz-muzsikusnak ahhoz, hogy sikeres legyen? Tapasztalatom szerint nem értékelik eléggé a magyarok a kultúrát, márpedig ha nem értékelik, akkor nem is támogatják. Most nem csak az állami támogatásról beszélek. Nem pénzkérdés viszont, hogy amikor magyarok külföldön fellépnek, megkapják azt a háttértámogatást, amelyet más országok zenészei ? saját képviseleteitől.
? Fekete-Kovács Kornél ugyan az ellenpélda, de a zenészek általában azt mondják, hogy azért nehéz nekik, mert nincsenek menedzserek, impresszáriók, akik a műfajban rejlő lehetőségeket kiaknáznák.
? Ez részben igaz. Az a probléma, hogy a műfajban megkereshető pénz nem tudja eltartatni a menedzsert és a zenészt is. Ott kell kezdeni az egészet, hogy megtaláljuk a fedezetet a művészek munkájára. Ha meghívok egy híres amerikai muzsikust, akkor körülbelül 15 ezer dolláros gázsival kell kalkulálnom, plusz a szállás- és utazási költségekkel. A magyar zenész általában 100 dollárt, esetleg csak 75 dollárt kérhet. Ez valójában azt jelenti, hogy az ember kifejleszt magának egy piacot Magyarországon kívül, vagy pedig nem tud megélni magyar viszonyok között ? nem hogy még egy menedzsert is megfizessen belőle.
? Mégis úgy döntött, hogy nekivág, és éppen ezt kezdte el: magyar zenészeket próbál észak-amerikai fellépéshez segíteni.
? Teljesen megdöbbentem, amikor láttam, hogy a magyar jazzkultúra mennyire elenyészik a világban. Az amerikaiak úgy képzelték, hogy majd a magyarok annyira megtisztelve érzik magukat amerikai földön, hogy inkább még ők fizetnek. Vagyis sokkal kevesebb gázsit kapnak, mint amennyibe a szállásuk és az utazásuk kerül.
? Miből adódik ez a negatív országkép?
? Nem negatív az országkép, akkor rosszul fejeztem ki magamat, csak semmit sem tudnak az országról, közömbös számukra. Nincs országimázs. Magyarország fővárosa Bukarest ? ilyen szinten állnak az ismereteik. Ha az ember maga fizeti az útiköltséget, elfogadja a megalázó százdolláros gázsit, akkor jöhet. Végső soron így a magyar zenész előtt nincs más lehetőség, mint elhagyni az országot, hogy felépítse magát, mint zenész. De akkor már nem az az érdekes, magyar-e vagy sem, hanem, hogy milyen zenész. Nem magyarországi, csak magyar muzsikus, de jó példa a Magyarországról San Franciscóba került Horváth Péter vagy a komárnoi csodagyerek, Hodek Dávid.
? Dáviddal készítettem nemrég interjút a kultúra.hu-nak.
? Hodek Dávid megkapta az Osztrák Zenei Tanács Év tehetsége díját a Porgy and Bess klubban. Ha Magyarországra jön, akkor nem részesítik különösebb figyelemben, a sajtó nem érdeklődik iránta. Ha viszont Írországban turnézik, tárt karokkal fogadják, rögtön meghívják Angliába is, igazi hőssé vált. Amikor japánok lépnek fel ? például Kuriya Makoto turnézott Magyarországon Sárik Péterrel ?, minden egyes helyszínen ott volt a japán diplomácia valamelyik képviselője. Rázogatták a kezét és dicsérték mindenkinek. Hol vannak a hasonló esetekben a magyar diplomaták? És ez nem kerül külön pénzbe, csak erőfeszítésbe. Dávid esetében olyan kissrácról van szó, aki híressé tehetné ezt az országot, ilyenek nincsenek máshol. Andreas Váradit, aki szintén 13 éves csodagyerek, gitáros, Írországban él, és egész Írország támogatja, szurkol neki. Itt, ha körbenézünk, ki tudná megmondani, hogy ki az a Hodek Dávid? De ez nem csak a zenészekről szól, ennek az országnak az értékeit figyelemre se méltatja maga az ország. Azt sem értem, miért Prágába utazik mindenki, ahol fele akkora területen kétszer annyi turista van, miért nem inkább Pestre, miközben Budapest a világon az egyik legszebb város?
? Hogy lehet kijönni ebből a zsákutcából? Ön próbálkozik ezzel, és a tapasztalatai segíthetnek.
? Nem megy egyik napról a másikra, az biztos. Nem lehet olyan stratégiát kidolgozni, amely mindenkire egyformán alkalmazható, hiszen minden ember, minden művész különbözik, minden művészpályán más lehetőségek adódnak. Akkor lehetne sikeresen egységesen és általában Magyarországot promotálni, ha azt a hazai művészeti életre alapoznánk. Nincs más lehetőségünk, mint hogy a kultúránkról legyünk ismertek a világban. Régen ez így volt, de elmúlt. Klasszikus zenészeket persze ma is ismernek Magyarországról, de a lehetőségeinket országos szinten kellene kihasználni. Egyáltalán nem olyan dolgokról beszélek, amelyeket rengeteg pénz elköltésével lehet csak megvalósítani. Hanem olyanokról, amelyeket a nemzeti országimázsra építünk, ezt viszont a magyar művészek kulturális téren elért sikerére kellene alapozni. Az utóbbi tíz évben folyamatosan szembesülök a magyarok pesszimizmusával és negatív hozzáállással. Számukra nem félig tele a pohár, hanem félig üres. Én, mint kanadai, úgy látom, hogy ez nagyon tragikus ennek az országnak.
? Végül is miért maradt el a magyar-amerikai jazzfesztivál?
? Inkább csak azt mondanám, hogy elhalasztottam. Hála istennek, már nem kell, hogy jövedelmező tevékenységet folytassak, nem bevételért dolgozom, mert biztosított a megélhetésem. Úgy gondoltam, hogy három különböző forrásra támaszkodva tudjuk az alapítvánnyal megrendezni ezt a fesztivált: a muzsikusokra, a magyar közönségre, majd az amerikai támogatásra. Sajnos egyik sem érte el azt a szintet, amelyet vártam. Az itteni amerikai partnereim azt gondolták, hogy néhány igazán jó muzsikust megkaphatnak olcsón, mert már hallották őket. De ha felléptetjük őket, akkor rendes gázsit szerettem volna nekik garantálni. Mindenki biztosított róla, hogy mennyire szereti a jazzt, de a belépőjegyek megvásárlása nagy problémát jelentett. És közben a muzsikusok között is széthúztak, voltak, akik csak a saját egyéni érdekeikkel törődtek a fesztivál sikerével szemben. De a Balogh ?Csibe? Jenő jazz-zongora tehetségkutató verseny egyik helyezettjének is azért adott az alapítványom különdíjat, hogy jelezzem, szándékaim hosszútávúak.
? Azért továbbra is megpróbál magyar zenészeket észak-amerikai fellépésekhez segíteni?
? Igen, hogyne, ahogy megfelelő alkalom adódik. Joe Sealy írt vissza, miután küldtem neki egy nagy pakk magyar CD-t, hogy játssza le a kanadai CBC-n a rádióműsorában. Nagyon szeretném felvenni a kapcsolatot a kanadai magyar követséggel, hogy Sealy-re támaszkodva összehozzunk valamit. Továbbra is népszerűsíteni akarom a magyarországi jazzt ? bárhol. Észak-Amerika ugyan nem feltörhetetlenül kemény dió, de nagyon messze van. Ráadásul nem csak a távolságok nehezítik meg a dolgot, hanem az is, hogy az USA most éppen kerítéssel veszi körül magát. Kanada talán könnyebben elérhető cél lehet, és onnan még mindig el lehet indulni az USÁ-ba. Nyugat-Európára is úgy gondolok, hogy megérett a helyzet a magyar művészek befuttatására. Amikor hívtam az egyik legjobb európai jazzklub vezetőjét, hogy jöjjön Pestre, visszakérdezett: miért is jönne ő ide? Hát ezért mondom, mert sokat kell tenni a magyar jazz, és általában az egész magyar kultúra elismertetéséért.
