Kultúrházas emlékek

Éljenek a Sziszifuszok! És a Sziszifuszkák! ? avagy Herczku Ágnes népdalénekes emlékezik

?Kezdjük a sátoraljaújhelyivel. (Ott nőttem fel.) Benne egy kis szuterén próbateremmel, tükrös falakkal, balettrúddal, átható tornacipő- és csizmaszaggal. Imádtam! Oda jártam jazz-balettre hetente kétszer. A semmivel össze nem keverhető ?luft? inkább volt köszönhető a Hegyalja Néptáncegyüttes lelkes tagjainak, semmint nekünk, de a hely varázsához ? legalábbis nekem ? nagyban hozzájárult. Aztán ebből a kis próbateremből ki-ki törhettünk a pódium terem színpadocskájára, sátoros ünnepeken pedig a szép nagy színházterem szép nagy színpadára. A művház ?kiszolgáló egységei?, mint például a mosdók vagy az öltözők, bármikor is mentünk be (akár akkor, a ?90-es vagy a mostani 2010-es években), mindig azt az érzést keltették, hogy a legutóbbi felújítás úgy húsz évvel ezelőtt lehetett?

Nos, ebben a közegben megedződve mindig inkább az lep meg, ha egy kultúrház tip-top, frissen festett, új hang- és fénytechnikával ? horribile dictu ? kulturált büfével felszerelt. Persze, bizalomgerjesztőbb egy tiszta, modern ingatlan, de a belbecs, amely igazán fontos, mindig az adott létesítmény dolgozóin múlik. Ezzel többnyire jó tapasztalataim vannak. Legtöbbször azt látom, hogy a programszervezők hétről hétre rácáfolnak a ?szarból nem lehet várat építeni? közmondásunkra, néha még saját munkakörükön és idejükön túlmutató feladatokat is bevállalnak, csak azért, hogy működőképesebb, szerethetőbb legyen az, amit csinálnak (például lelkes süteménykészítés saját konyhából vagy a város/község/falu Marika nénijének bevonásával).

Amikor ilyen lelkes kultúrházasokkal találkozom, kicsit el is érzékenyülök magamban: micsoda kitartás, micsoda jóba vetett hit, micsoda konokság kell ehhez! (Érdekes (?) észrevétel, ezek a Sziszifuszok többségükben nők?)

Éljenek a Sziszifuszok! És a Sziszifuszkák!?

?? és én akkor elfogadom a pogácsát meg a pálinkát, és feljavulok? ? avagy Berecz András ének- és mesemondó emlékezik

?Manapság a művelődési házakban végvári harcok zajlanak a művelődésért és a kultúráért. Sokan közösségi háznak is nevezik, ami találó, mert mindenféle zajlik ott a kismamaprogramoktól kezdve az irodalmi esteken át a filmvetítésig. Szerintem, ha győzni fog a digitális műveltség, sok márványtáblát faragnak majd a művelődési házak működéséről, mert akik ott dolgoznak, tényleg igazi katonái a műveltségnek. A kultúrházakban benne van az ifjúságom is, szerintem nincs olyan intézmény, amelyben ne jártam volna Magyarországon.

Egyszer felhívtak egy bajai előadásom után, hogy elmondják, milyen zseniális volt, ahogy belefoglaltam a mesébe azt, amikor leestem a székről. Nem akartam nekik elmondani, hogy a padlófűtés rácsán pont akkora lyuk volt, hogy a szék lába éppen bele tudott csúszni... Amikor pedig mesemondás közben előre húztam a széket, annak lába hirtelen becsúszott a lyukba, én meg lerepültem róla oldalt. A mesét azonban ugyanúgy mondtam tovább, pedig tudtam, hogy a derekam másnap is emlékezni fog. Olyan is volt, hogy édesanyám szülőfalujába mentem Kunhegyesre, ahol tiszteletbeli kunhegyesi állampolgárnak fogadtak. Olyan nagy ünnep kerekedett belőle, amilyet nem ismer a főváros. Azonnal helyükre kerültek a hosszúkás asztalok, és pillanatokon belül lakodalmi asztalsorrá változott a kultúrház. Körülültük, ettük a csodálatos birkapaprikást, az asztalon gőzölgött a krumpli, és hatalmas volt az öröm.

Egy másik alkalommal meg Bukovinában tartottunk egy olyan előadást, ahol volt minden: tánc, zene, ének. Amikor végeztünk, mondták, hogy nincs ám hazamenetel, és azonnal megterítettek. Az asztalok roskadásig voltak étellel, itallal. Megkértek, hogy énekeljek, hát énekelni kezdtem. ?No de nem úgy van az? ? mondták, és kiderült, hogy többet tudnak a dalból, mint én. Úgyhogy tulajdonképpen előadás után közönséggé váltam. Szerintem ezekért a művelődési házban ért élményekért érte meg ezt a szakmát választani. Ismerem a kultúrháztípusokat, a szervezőket, akik bár vékony kenyéren élnek, csodákat művelnek. Ezekben a házakban mindig van egy zug, ahová le lehet ülni, ahol azt mondják: ?gyere, van pogácsa, meg itt van ez a kis pálinka, hát javítsd már fel magad, mert rossz rád nézni?. És akkor elfogadom és feljavulok. Úgyhogy nekem a művelődési ház mindigis az otthonom volt.?

Készítette: Tóth Eszter és Jámbor-Miniska Zsejke