Kvadrofónia ? SASHA WALTZ: D?AVANT

Egy előzetes, átmeneti reklámlapon még azt olvashattuk: ?Sasha Waltz társulatának egykori tagjaival, mint táncos is részt vesz az előadásban?. Elgondolkodtató, hogy, ha valóban van ilyen verziója a d?avantnak, abban vajon milyen szerep jut(hatott) a neves táncos-koreográfusnőnek. Ez a 2002-ben született mű ugyanis ízig-vérig férfidarab: olyan értelemben, mint Nagy József egynémely munkája a rejtélyes, vagabond kalapos-öltönyösökkel. S ha már a hasonlítás: a Jel Színház és nagymestere mellett eszünkbe juthatott erről, az éneket és mozgást bűvös fúzióba rendező produkcióról a lengyel rituális színházi közelmúlt, Grotowskitól Staniewskiig, a Piesń Kozłáig, a mozgásban lévő test kiadta hangok, a táncoló énekesek, beszéd, dal és gesztus pompás, kísérleti előadásaiig.

Waltz tehát nem volt a színen, így egy teljesen waltztalan előadást láthattunk: a koreográfusnő ugyanis semmiféle közzel nem bír e műhöz: rendezése-koreográfiája a négy előadó személyéhez fűződik. A Sasha Waltz & Guests formáció előadásában pedig a rendhagyó társulat egykori művészei vesznek részt. Négy óriást, kvázi veteránt, de legalábbis sokat bizonyított nagyembert látunk itt világot játszani, megrendíteni, bolondozni egy órán át. Hogy kik is ők pontosan, arról nem sok támpontot kapunk, de szerény eszközeimmel igyekszem vázolni, kiket is terelt egy produkcióba az elszánás és a Waltz kínálta lehetőség.

Az előadás egyik szereplője, az egyben zenei vezetőként jelzett Juan Kruz Diaz de Garaio Esnaola a világ talán leghíresebb táncfilmjének, az itthon is széles körben ismert Enter Achillesnek volt főszereplője (1995, rendező: Lloyd Newson): káprázatos alakításával nem csupán a tánc- de a filmtörténetbe is beírva magát. Érdekes, hogy a film talán egyetlen, rejtélyesen hallgatag, mindvégig néma alakja itt nem csak zenei szerkesztőként vitte az énekesi prímet: gyönyörű, kimunkált hangjával nem lehetett betelni. Sidi Larbi Cherkaoui, a marokkói apától és flamand anyától származó csodagyerek, aki még jelenleg sincs harmincnégy, revütáncosként indult, s innen került Anne Teresa de Keersmaeker világhírű iskolájába, a P. A. R. T. S.-ba. Napjaink európai kortárstánc-világának ? elsősorban koreográfusként ? egyik legtündöklőbb csillaga: pompás koreográfiájával, a FOI-val, melyet az Alain Platel alapította-vezette belga Les Ballets C. de la B.-nek készített, 2006-ban ugyancsak a Madách Színházban találkozhatott a hazai közönség. Abban a darabban már láthattuk Damien Jalet-t, a mostani este negyedik fellépőjét, aki Cherkaoui és Platel előtt ? egyebek mellett ? a világhírű Ultima Vezt, Wim Vandekeybus társulatát erősítette. A Québec-i születésű Luc Dunberry a Magyarországon is ismert, jeles kanadai társulat, a Pierre-Paul Savoie Danse tagjaként dolgozott, s tagja volt a berlini Schaubühne táncegyüttesének. Négy, nagyívű életpálya, és egy berlini, örökérvényű kapcsolódási pont, s egy mű, mely nyolc éve vendégeskedik a világ rangos színpadain. És akkor maga, Waltz: pompás, az NDK világát szocreál és szürreál ízekkel idéző műve, az Allée der Kosmonauten 1998-ban, a frissen nyílott Trafó első külföldi vendégjátéka volt, Garaio Esnaolával az egyik főszerepben.

A Madách színpadán hatalmas állványzat, mintha egy félbemaradt építkezés lompos díszleteit látnánk. A padló közepén ? mint egy forgószínpad ? téglák tömege, spirális mintában lerakva, később ötletesen felszedve. A kockákat maszatoló por fedi, mely minden mozdulatnál fel-felszáll, összekenve a táncosok ruháit. A négyek fel-le mászkálnak az óriás traverzen, melynek előterében először az énekbe kezdő Cherkaouit láthatjuk. Karjait krisztusi pózban tárja szét, fején hófehér sapka ? fazonjában valahol a zsidó kipa és a muszlim férfi-fejfedő, a takija között. Társai a széttárt kezei alól, öltönye karjából jókora pálcát ? mint bent felejtett vállfát ? húznak elő. Csigával a magasba húzzák ernyedt testét, mint a csavargók a csodálatos mandarinét. Emelkedett, szakrális és vaskos humorú, vérbő képek, szilánkok sorjáznak egymás után, olykor pedig egymásra kopírozva. A d?avant azonban egyáltalán nem szentségtörésben utazik. Négy alakja megvalósítja célkitűzését: történetet ? vagyis inkább helyzetet ? mesél a zenével, egyenrangúsítja a mozdulatot az énekkel, mely egyszerre és ugyanabból (ugyanazokból) a test(ek)ből ered. Utcai harcba bonyolódó tüntetés, másfél percben, groteszk focimeccs, öt lépésben eljátszott életút, születéstől a hullazsákig, groteszk, szinte cirkuszi játék, melyben egy vörös és egy szürke öltöny elcsereberélt zakója és nadrágja a pompás kiindulási alap, háborús szirénák, görög, latin, francia, szárd, spanyol szakrális dalok, középkori polifonikus gyöngyszemek ? így, egyszerre, előttünk. A négyek hirtelen ?boyband?-et alkotva röhögtetnek, hogy pillanatok múlva magukkal rántsanak a lélek mélységeibe. Szikrázó jelenléttel játsszák be hatalmas terüket: mindehhez nem táncosi bravúrkodás, nem a felcsendülő énekek magukban való, ellenállhatatlan szépsége, az önfeledt komédiázás az eszköz, hanem ez a furcsa, szokatlan kevercs együtt. Mely sokszínűségében mutat lefegyverző egységet és bölcsességet.