Christophe van Rompaey filmjében minden egy ütközéssel kezdődik. Egy negyvenes, elhagyott, megkeseredett háromgyerekes anyuka és a huszonkilenc éves teherautósofőr járgánya összekoccan, a két sértett (mert mindketten azok, persze) Matty és Johnny összeugranak, és válogatott sértésekkel halmozzák el egymást. Matty férje éppen kapuzárási pánikot kapott, és egy 22 éves diákjával lépett le otthonról, ezért a nő nincs éppen rózsás hangulatban, Johnnyt pedig szintén elég csúnyán elhagyta a felesége, ezért meg van győződve arról, hogy minden nő vérszívó. Jelenlegi életfázisukban egyikük tipikus nőgyűlölő, másikuk jellegzetes férfigyűlölő, nagyszerűen el is tudnak ordibálni egymással.
Aztán Johnny (akinek mégis beakad és -talál Matty egy hisztérikus mondata), elkezd hajtani a nőre. Mattynek viszont ez a kapcsolat csak púp a hátára, mert még mindig a csapodár művészférjét szereti, annak minden modoros fellengzőssége, döntésképtelensége és folytonos sunyítása ellenére. Meglehetősen dinamikus szerelmi háromszög alakul ki a nő és a két férfi között, a gyerekek stratégiai jellegű, pluszpontszerző kényeztetésével, édeskés, zenés vallomással, harciasan ölbe vágott pörköltökkel.
Matty teljesen össze van zavarodva, folyton libikókázik a két férfi között (az viszont fel sem merül, hogy egyiket sem kéne választania, pedig, könyörgöm, ez a csaj még így, romjaiban is jobb pasikat érdemelne). A Mattyt alakító Barbara Sarafian lenyűgöző: ha kell, nyúzott, öreg és lerobbant, és kócosan, szürke arccal, merev tekintettel kóvályog, máskor meg aranybarna bőrű, hullámos szőke hajú, érzéki nő. Rikácsoló sárkány és megtört, boldogtalan mártír, egyszer kihívó, öntudatos csábító, máskor rosszkedvű, zárkózott perszóna. Johnny szerepére is alaposan beválasztott a rendező, Jurgen Delnaet eleve fura fizimiskát kap a filmben - szűk, divatjamúlt zakókat visel, mintás, kihajtott nyakú ingekkel, amit tovább fokoz vörösesszőke, félhosszú haja, a feje búbján a méretes kopaszfolttal - a ráakasztott "viking" címke mindenesetre kissé lötyög rajta. Persze kicsit karikatúraszerűre sikerült az ex-alkoholista, priuszos, proletár lovag alakja, viszont legalább van benne eredetiség, humorérzék és ragaszkodás.
Jean-Claude van Rijckeghem és Pat van Beirs forgatókönyvírók jóvoltából a párbeszédek nagyon erősek, és tele vannak néhány kifejezetten emlékezetes, zötyögős, eredeti mondattal, pl. hogy "a férfiak csak arra valók, hogy madárijesztőként beállítsuk őket a kertbe", a "repülők az ég kamionjai", udvarlásként pedig a következő, setesuta mondat hangzik el: "olyan vagy, mint egy bagoly". Minden szereplőt pontosan jellemez, ahogy beszél: Mattynek akasztófahumora van, Johnny pofátlanul és nyersen húzza Mattyt, hogy végre megnevettesse, Vera, a kamaszlány olyan hűvös és gunyoros, mint egy boncnok, barátnője őszinte, nyílt és kíváncsi. (Mellesleg őt a "valódi" helyzetek érdeklik, nem zavarja, ha valami fájdalmas, vagy netalántán kínos, lényeg, hogy igazi legyen. A rendező, úgy tűnik, ezt a szereplőt szócsőként használja, tömörítve saját ars poeticáját.) Az autista kissrác csak repülő-témában szólal meg, a kislány pedig fegyelmezetten lavírozik a családi viharban. A volt férj teljesen humortalan, viszont nagyon PC, például összerándul az undortól, és vissza is kérdez, amikor Johnny a rendőrnőket "dudásként" emlegeti.
De nemcsak az egyes nyelvi kódok mutatnak rá az osztályjellegekre, hanem az a jellegzetes atmoszféra is, amit a különböző helyszínek hordoznak. Ruben Impens operatőr egyszerűen kamerástul belenőtt az ételszagú kis lakótelepi lakásba, a zsúfolt sofőrfülkébe, a telefüstölt sörözőbe, mint egy (pszeudo)dokumentarista. Minden mozzanat árulkodó, a vacsoraasztalnál kiporciózott véres hurkától kezdve a felhevült nyugdíjasok által elözönlött sörözőben lenyomott karaoke-vallomáson át a kamionszexig, melybe beledöcög az egész jármű.
