Mi pontosan egy hídmester feladata?
Ez változó, attól függ, hogy éppen milyen gond van a híddal. A műszak kezdetén és végén is végig kell sétálni a hídon és felmérni a híd állapotát, hibákat keresni: van-e nyitva födém, kiáll-e valamilyen elem, amely veszélyes lehet a forgalomra. Ez az egyik része a feladatnak. A másik: ellenőrizni kell a híd olyan részeit, amelyek el vannak zárva a forgalom elől. A Lánchíd esetében a lehorgonyzókamrákra fokozottan kell figyelni, mert ott szivattyúk is működnek, mivel a lehorgonyzás jóval a Duna vízszintje alatt történik. Ez két lánckamrát jelent a budai és a pesti oldalon. Ezenkívül ellenőrizni kell a híd belső szerkezetét, erre van alsó kezelőjárdám, illetve a lent lévő mozgósarukat szintén ellenőrizni kell. A híd tetejére is fel kell menni, mert ott is található fontos elem: a koronasaru, amely a híd dilatációs mozgásáért felel, és a láncok mozgását is ez végzi, segít, hogy ne mozduljanak ki a pillérek az alapból. Ezt évente kétszer kell ellenőrizni, nagyon hideg és nagyon meleg időben. A Lánchídnál ezekre kell figyelni, de minden híd esetében változik, hogy mit kell ellenőrizni. Budapesten összesen hét híd van, ezeket is mind ismernünk kell, mert helyettesíteni szoktuk egymást.
Az ellenőrző körútjaidon szoktak követni turisták a híd tetejére?
Rendszeresen. Ha látják az emberek, hogy fel lehet menni a híd tetejére, természetesen kedvet kapnak hozzá. Mielőtt viszont felmegyünk, jó pár telefont meg kell ejtenünk: jeleznünk kell a rendőrség, a vízirendőrség és a tűzoltóság részére, hogy felmegyünk ellenőrzésre. Előfordult már, hogy egy hídmester elfelejtett beszólni, ami elég komoly forgalomlezárást okozott.
Emlékszel valamilyen extrém esetre, esetleg öngyilkossági kísérletre?
Leginkább a Szabadság híd hídmestere küzd ezzel a problémával, nála volt már olyan eset is, hogy ő beszélt le egy öngyilkost az ugrásról. Fiatalkoromban kilenc évig voltam a Szabadság híd hídmestere, akkor még jóval sűrűbben fordult elő, hogy felmásztak a hídra, vagy öngyilkosságot kísérelt meg valaki. Ilyen esetben áramtalanítanak mindent, kiérkezik a tűzoltóság, a rendőrség, a költségeket pedig annak kell kifizetnie, aki felmászott.
Ahogy említetted: korábban a Szabadság híd hídmestere is voltál, most pedig a Lánchíd hídmestereként dolgozol. Hogyan lehet valaki ma hídmester? Ez válaszható szakma?
Nehéz kérdés, mert ez nagyon ritka szakma. Ha jól tudom, ma Magyaroroszágon kilencen vagyunk összesen, köztük egy hölgy is, aki a Kőröshegyi völgyhídon hídmester. Én tulajdonképpen beleszülettem ebbe a mesterségbe. Az édesapám hídmesterként dolgozott, így nekem teljesen természetes volt, hogy a hídon mozog, felmegy a tetejére vagy elvisz a Petőfi hídra, ahol lemászunk az alsó szerkezethez. Ennek köszönhetően elég hamar megismertem a hidakat, így amikor a Szabadság hídra kerültem, már nem volt idegen a közeg. A legtöbb hídmester eleve a cégnél dolgozott, például karbantartóként, így már tisztában voltak a híd szerkezetével, felépítésével.
És amellett, hogy édesapád hídmester volt, a nagybátyád is, méghozzá a Margit hídé, sőt ha jól tudom, a nagypapád is hídmesterként dolgozott.
Tulajdonképpen a családban a nagypapám kezdte a hídmesterséget. A katonaság ideje alatt pontonhidakat épített, így jól ismerte azok szerkezetét. A háború után részt vett a Margit híd újjáépítésében is, amikor pedig megnyitották a hidat, már ő volt ott a hídmester. Édesapám 1964-ben lett a Lánchíd hídmestere. A pozícióhoz szolgálati lakás is járt, így ettől kezdve itt laktunk a Lánchíd lábánál. Abban az időben még természetes volt, hogy egy hídmester a híd közelében lakik, és bármikor elérhető. Ez egyfajta ügyelet volt, hiszen bármikor felcsöngethették, ha valami probléma akadt a híddal. Édesapám negyven évig volt a Lánchíd hídmestere, egészen a haláláig. Ezt követően, 2004-ben én vettem át a hídmesterséget, így már több mint tíz éve vagyok a Lánchíd hídmestere. A nagyapámtól pedig a nagybátyám, Fazekas Imre vette át a hídmesterséget, aki a Margit híd mellé kapott még egy hidat, így az Árpád hídnak is ő a hídmestere. A legtöbben két hidat őriznek, nekem azonban nem jutott még egy híd, ezért cserébe az alagútért is én vagyok a felelős, nem csak a Lánchídért.
A híddal szemben nőttél fel, így nagyon szorosan kötődsz a Lánchídhoz. Van esetleg különleges családi élményed a híddal kapcsolatban?
Nagyon sok ilyen történetem és emlékem van. Az egyik egészen óvodás koromra nyúlik vissza. Már akkor is arról faggattak a társaim: mit csinál egy hídmester? Ezért egy túrát szerveztem az társaimnak édesapám segítségével. Egy létrával felmentünk az oroszlánokhoz és mindenki beleshetett a szájukba és megnézhették, hogy vajon van-e nyelvük.
És van nyelvük?
Mind a négy oroszlánnak van nyelve, leellenőriztük. A szobrokat Marschalkó János készítette, és négy évvel a Lánchíd megnyitása után állították fel és adtak át ünnepélyes keretek között. A legenda szerint a nyitóünnepségen valaki elkiáltotta magát a tömegből: nincs nyelvük az oroszlánoknak. Ezt meghallotta az alkotó és a Dunába vetette magát, amiért hibát találtak a műalkotásaiban. De ez csak legenda, hiszen Marschalkó János igen szép kort élt meg, illetve a Magyar Tudományos Akadémiát ? amely jóval később épült ? szintén az ő szobrai díszítik. De ha jól tudom, Ausztriában valóban élt egy szobrász, aki egy hibás alkotása miatt lett öngyilkos, valószínűleg innen származik a legenda. Ugyanakkor eredhet Marschalkó János egy, a megnyitóünnepségen elhangzott kijelentéséből is, miszerint hajlandó megfürdeni a Dunában, ha hibát találnak az oroszlánjaiban. Az ünnepség másnapján pedig megjelent egy cikk, melyben az újságíró azt kérte Marschalkó Jánostól, hogy tartsa be az ígéretét és fürödjön meg a Dunában, mert nincs nyelvük az oroszlánjainak. Erre azonban frappánsan azt válaszolta az alkotó: legyen az újságíró feleségének akkora nyelve, mint az ő oroszlánjainak. Ez számomra hihetőbbnek tűnik, hiszen Marschalkó nagyon komolyan vette ezt a megbízást. Nagy megtiszteltetés volt számára, hogy ő készítheti el a Lánchíd szobrait, így nagyon alapos kutatómunkát végzett az oroszlánokkal kapcsolatban, és többek között megfigyelte azt is: mint sok más macskaféle, az oroszlán sem lógatja ki a nyelvét nagy melegben ? ezért tűnik úgy, hogy nincs nyelvük a szobroknak.
Ha jól tudom, az eredeti szakmád animátor, sokáig dolgoztál ezen a területen és a Macskafogó 2. részének megalkotásában is részt vettél. Hiányzik a rajzolás?
A rajzolás gyermekkorom óta kísért, már az óvodában elkezdtem, és mindig úgy éreztem, ha már megadta nekem a sors ezt a tehetséget, akkor azt ki is kell aknáznom, így később jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre. Tíz évre fel kellett hagynom a hídmesterséggel ? előtte a Szabadság híd hídmestere voltam ?, mert a Pannonia Filmstúdióban csak úgy lehetett saját stábom, ha teljes időben dolgozom. Amikor a filmstúdióba kerültem, a ?90-es évek elején már nem nagyon készültek nagyobb, egész estés rajzfilmek, így inkább rövidfilmeken, sorozatokon dolgoztunk, egy-két egész estés film készült ugyan, de ezek már nem voltak olyan átütőek. A szemem láttára változott meg minden a szakmában. Én még láttam, hogyan festik a celleket a kifestők, hogyan exponálják kockánként a kész rajzokat. Majd megjelentek az első számítógépek, és felmondott több száz kifestő, később pedig a fázisrajzoló munkáját is átvette a számítógép, majd az operatőr feladata is megváltozott. Így én is átképeztem magam, de egyre fogytak a munkalehetőségek. Amikor 2004-ben édesapám megbetegedett, az volt a kérése: én vegyem át a hídmesteri pozíciót. Akkoriban már egy kisebb stúdióban dolgoztam egy kanadai animációs cégnek, az internetre készítettünk rövid animációs videókat, illetve rövidfilmeket ? Rófusz Ferenccel is dolgozhattam együtt és ekkor már rendeztem is. Aztán valahogy megállt az egész, és visszatértem a Lánchídra. Nem állítom, hogy leraktam a ceruzát, de gyakorlatilag csak a hídmesterségre koncentráltam. Aztán egyszer csak felreppent a hír, hogy újra készítenek egy egész estés magyar animációs filmet Nepp József és Ternovszky Béla vezetésével. Természetesen mindenki összesereglett a hírre, így én magam is beszálltam néhány rajzzal a layoutba, de nagyon sokan jelentkeztek, így kevés jutott egy-egy emberre. Egy kis szeletet azonban kaptam én is, ha már az első Macskafogóban nem tudtam részt venni. Nagyon szerettem ezt a munkát, nagyon szerettem rajzolni, de mára rájöttem: én mindig is hídmester voltam, aki csupán kipróbálta a rajzfilmes szakmát.
A rajzolás mellett volt még olyan terület, amely egy kicsit eltérített a hídmesterségtől?
A zene a másik, amely megkísértett. Elég hamar lett zenekarom, de akkoriban más rendszer volt, még mindenütt vörös csillagot lehetett látni, így a lehorgonyzókamrában kellett próbálnunk. Én pedig mindig dicsekedtem vele, hogy a Lánchídnál van a próbatermünk. Ez a zenekar igazi underground formáció volt. Később játszottam a Szexepil zenekarban és a Kettes műsor nevű formációban is, amikor viszont megnősültem, kicsit szünetelt a zenélés, de négy éve újrakezdtem és csatlakoztam egy Blues Fathers nevű együtteshez, amelyben basszusgitározom. Azt szoktam mondani: rövid az élet, ezért sok mindent ki kell próbálni, nem szabad egy következő életre és egy újabb lehetőségre várni.
Visszatérve a hídmesterségre. Van olyan a családodban, aki szívesen továbbvinné a szakmát?
Van már két jelentkező, az egyik a fiam, aki kaszkadőrként dolgozik. Nemrég egy svájci filmes csapat kapott forgatási engedélyt, akik a híd tetején vettek fel jeleneteket, és a fiam segített feljuttatni a holmikat. Ugyanúgy, ahogy annak idején édesapám, én is észrevétlenül igyekeztem átadni a tudásomat és bevonni a fiamat a feladatokba. Így neki már természetes, hogy felmászik a híd tetejére, ahogyan annak idején nekem is az volt. A másik jelölt a lányom, akit sokáig igyekeztem lebeszélni erről a szakmáról, de amióta a Kőröshegyi völgyhíd hídmestere nő lett, neki se tudok nemet mondani.
Bár családban maradna a mesterség, azért fájna a búcsúzás?
Nagyon kötődöm a Lánchídhoz, hiszen itt nőttem fel, a híd összes részét ismerem, és minden egyes csavar a régmúltra, a fiatalságomra, a gyermekkoromra, a családomra, főként az édesapámra emlékeztet. Hiszen nem sok fiatalember mondhatja el magáról, hogy a világ legszebb hídját kapta örökségül az édesapjától.
Fischer Viktória
