Lány, műhelyben - ÚJRAVÁGVA

Amíg a magával ragadó Lány, kertben a koreográfus szinte teljes, eddigi élettörténetéből mutatott be részleteket, kemény (ön)iróniával idézve fel állomásokat a civil és a művészi múltból, addig az Újravágva az ?önként, vagy kényszerűségből? kihagyott jeleneteket ígéri, az alkotóművész dilemmáiból merít. Természetesen mégis, ennél többről van itt szó: bár a táncosok prezentálta, műfaj/irányzat-meghatározó versennyel, s a ?portugál fiú?, Amandio Cardoso remek szólójával induló produkcióban számos, a megelőző eredetikből kiejtett szilánkot sikerül beazonosítani, ez a szikár és kifejezetten puritán módon színpadra állított előadás természetesen nem a mi lett volna, ha gondolatmenete mentén építkezik, s nem is egyfajta alkotói bakiparádé élményét kínálja.

 

Bozsik Yvette ebben az irányban még soha nem távolodott el a tiszta tánc világától: színpadán most csupa (tehetséggel) beszélő táncos és mozgásszínész. Egyetlen, hivatásos aktora ezúttal Elek Ferenc, kaján, bumfordi, hosszú, szőke parókát viselő koreográfusi alteregó a magasban belógatott mozivásznon. S a darab vége felé felbukkan a társulati kreatív producerként, váratlanul színre lépő valódi kreatív producer, a fontoskodón raccsoló Iványi Marcell, aki bejelenti: a fejét vesztett együttes amúgy új vezetőt keres magának a meghasonlott, kétségektől gyötrődő eddigi helyett. A Bozsik Yvette Társulat (BYT) neve e műben, mint bejáratott brand tűnik fel többször, komikusan: papírmappákon például, melyeket a táncosok kézben tartva, a kartonra nyomott betűnként állítják össze a szójátékos HAJRÁ BOSZIK feliratot, amit aztán HAJRÁ BOZSIK-ra korrigálnak.

Bozsik Yvette színpadán társulatának tagjai mellett vendégek, köztük olyan művészek, akikkel a koreográfus még soha nem dolgozott. A tükörfényes, a cipőtalpak ejtette apró karcokkal pettyezett színpadon egy széles bőrkanapé, magasfényű festékkel lekent, sokféle szék, meg asztalok: a tér, a játékosok öltözéke egyaránt roppant egyszerű, tartózkodó, kivált, ha az idézett Lány, kertben szédületes jelmez- és tárgy-kavalkádjával vetjük össze.

 

Az Újravágva utalásait igazán persze akkor lehet élvezni, ha az ember járatos Bozsik munkásságában: nem csupán azért, mert jó például, ha tudjuk, hogy a darabban emlegetett Sárga tapéta egy tizenöt évvel ezelőtti koreográfiája, vagy, mert akkor ismerős lehet a Vati Tamáson virító párducmintás alsónadrág, s az azt viselő táncos mozdulatai. De Bozsik munkásságában amúgy sokan járatosak, mert Bozsik munkásságában jó dolog járatosnak lenni. Önreflexív munka ez, nem csupán azért, mert a magasban (kizárólag filmen) megjelenő, pompás komédiás Elek, e szőke fürtű, molett sellő mindennapos, belső alkotói vívódásokat, kétségeket vonultat fel előttünk igen szellemesen, de azért is, mert Bozsik a színpadon képes mozdulatokká formálni a kételyt önmagában, a dilemmát, a kudarcot.

 

A kissé bő lére eresztett Újravágva azonban nem csupán az önkritikáról, önelemzésről szól, frivol színekkel. Jócskán teret nyer benne a kritika maga. Bozsik táncosai mikrofon elé állva, bőséggel idéznek (olykor a legbizarrabb artikulációval) a hivatásos véleményformálóknak a társulat korábbi darabjairól született dicsérő, vagy (zömmel) lehúzó írásaiból. E sorok írója nem állítja, hogy behúzott nyakkal, szorongva fülelt volna, mikor ismer rá egy-egy részletben a saját szavaira, mert miért is? S azt sem, hogy e momentum újdonság lenne, hiszen felidézhetjük például a hajdani, a nagy rekonstrukciót megelőző Vígszínház-záró búcsúestet, amikor a teátrum művészei a színpadon a személyükről született, leglesújtóbb kritikákból olvastak fel.

 

Az Újravágva természetesen egy önálló mű, nem a gyalupadról lehullott forgács kupaca. Önálló jelentése, sajátságos lírája, tragikomikus pillanatokban gazdag, fura, erotikátlan erotikája, feszültsége-jelentése van. Az alkotómunka, a művészi identitás, az együttműködés sajátos képeit felvillantó produkcióhoz igazán hasonlót, egyet láttam eleddig: az olasz Caterina Sagna társulatától (ugyancsak a Trafóban, 2005-ben), a pompás Viviane de Muynck-kal a főszerepben. Az alkotás, a tükörbe pillantás olykor valóban tragikus gyötrelmeinek pajzán, szellemes ábrázolatát mutatta az is, ez is.

 

Néző és alkotó kölcsönös, nem mindig kitapintható figyelme mutatkozik meg, olykor egészen kiélezetten e darabban. A sok keserves vidámság és apró, sikamlós drámák közt csúcspontként, felkiáltójelként áll a vak Barkó Tamás megkapó jelenete: a fiatal előadó sárga kartonlapra Braille-írással lejegyzett újságírói szöveget olvas fel, önmagáról, önmagukról szólót ? kivételesen névvel, címmel, dátummal. A jelenetét követő, süvítő csend a felelősség, az emberi méltóság előtti tisztelgés: túl a kölcsönös tetszés-nem tetszés terrénumán.