A lányok, a lányok...angyalok... - A TÜNDÉRLAKI LÁNYOK

Akárha 1914-ben járnánk. Jó, a díszlet bizonyára naturálisabban és dekoratívabban sugallhatta a korabeli miliőt, s a jelmezek is rafináltabbak, színpadiasabbak lehettek; a játékstílen még érződhetett a patetikusabb hangvétel, amit a századfordulón kezdett levedleni a magyar színjátszás, s amit, akkortájt - szemben a Nemzetivel - bizony még csak a Vígszínház berkeiben igyekeztek a köznapibb beszédhez közelíteni. Épp a naturalizmus beköszöntével.

Sarkítva, így is jelezhetném, hogy A Tündérlaki lányok vígszínházi előadása mögé a rendező Valló Péter nem képzelte oda az elmúlt majd' kilencven évet. Végigjátszatja Heltai Jenő kissé bocsánatosan szentimentális, ám annál bájosabban atmoszférakeltő, elegánsan mesés vígjátéki történetét a magyar bohémvilágról, szemforgató nyárspolgári családról, anno 1914, a világháború előestéjén. Mintha azóta mi sem történt volna. Már az is különös felhangot ad a Heltai-komédiának, hogy ugyanazon év áprilisában mutatták be Londonban egy másik színdarabíró, nevezett G. B. Shaw Pygmalionját. A párhuzam, a kor társadalmi közege és atmoszférája önmagáért beszél. Persze, a szatirikus él utóbbinál vitriolosabb. Ki játssza ma úgy a Pygmaliont - ha csak zenés változatát, a My fair ladyt nem számítjuk - mintha akkor megállt volna az idő. Ha nem tesszük némileg idézőjelbe Heltai franciásan könnyed vígjátékát, akkor a korabeli kokottromantika könnyeit morzsolhatja el szemében a közönség. Vagy ejnye-bejnyézhet a "tisztes" eladó lányok álszent-kíméletlen  morálján, és kitartott, azaz "tisztességtelen" színésznő-nővérük önfeláldozásán, altruizmusán. Hát ezen már a publikum túljutott.

   A rendező sajnos nem kínál az iramlóan gördülékeny párbeszédek s a dramaturgiailag pompásan fondorlatos színpadi helyzetek mögé valaminő, izgalmas stílusjátékot, ami a Heltai-világot a maga költőiségében megemelné,  maira hangolná. Így aztán nemegyszer vontatottnak (is) érezzük az előadást.

 

Az egyedüli, akinek a jelenlétében ez az érzetünk kioltódik, az a Bárót alakító Lukács Sándor. Hát igen. Ha a rendező nem adja az előadáshoz mindazt, amit erről az első világháborús vígszínházi éráról gondol, és nem csempészi bele az egyéniségét - akkor kivétel nélkül nagy színészekre kellene bízni a szereposztást. Akik az elegáns francia vígjáték játszi tudói, s akik a századelő Molnár Ferenc-Herczegh Ferenc-Heltai Jenő vígszínházi sikerszériájának titkait képesek kifürkészni, újraéleszteni, mert vérükben ez a fajta könnyed vígjáték, enyhén szatirikus felhanggal. Amit évtizedeken átívelő, hagyományos vígszínházi stílusnak is neveznek. Mert akkor már maga a színész is elegendő az adott atmoszférakeltéshez. Lukács Sándor sármjával rabul ejti a nézőt, aki belefeledkezik az idejét múlt történetbe, s még az is fölötlik benne, miért ne babonázhatná meg a Báró amúgy "negyvenötévesen" a huszonnégy éves Danis Lídiát alias Boriskát, vagy a csitri Tornyi Ildikót, azaz Sárikát. Természetes mozdulatai eleganciát sugallnak, amilyet egy pénzarisztokratának keltenie kell a leszegényedettek körében, vagy épp a bornírt és lelketlen, pénzéhes tornatanár jelenlétében, aki Boriska pénzéért vette el a másik Tündérlaki-lányt. Csőre Gábor karikatúrája pontos és éles, ám túl rikító ebben a játékközegben. Halász Judit Özvegy Bergné szerepében a tisztesség látszatát makacsul őrző családanya, aki kotlós szárnyai mögé rejti pénzéhségét, élősdiségét. Szegedi Erika takarékos gesztusaival, sommás jellemformálásával pontosan érzi a korabeli légkört és a figurát - hisz deklasszált rokonok sokasága lepte el a századelő és a két világháború közötti dráma- és vígjátékirodalmat a magyar színpadon, köztük épp a Vígszínházat.

Ám. A rendezői ötlettelenség azért tűnik föl annyira - mert amúgy nincsenek vérbeli fiatal Heltai-szereplők. Danis Lídia drámázik a kitartott lány szerepében, a két, önző húg pedig a legkevésbé sem érzi a Tündérlaki lányok feddő mosollyal, ám könnyed skicceléssel fölrajzolt heltais figuráját (Zeck Juli, Petrik Andrea e.h., s ez a színiegyetem gyöngéje), amiként Varju Kálmán sem asszociálja a korabeli költő-ifjonc vígjátéki szellemét (Pázmán). Pándy Lajos viszont tudja, mit vár el egy bankár a belső inasától, akit arisztokraták módjára, bizalmas lakájaként kezel. Való igaz, hálásabb szerep, talán ezért is a legfiatalabb testvér, Sárika alakjában érzünk életet, s olykor finom öniróniát: Tornyi Ildikó és Lukács Sándor jelenetei a legvitálisabbak a Tündérlaki lányok színpadán. De vajon kik játszhatták annak idején, az ősbemutatón a lányokat? Nincs kizárva, épp rájuk írta a szerepet a teátrum akkori dramaturgja, Heltai.