Az elmúlt években ? akárhogy töröm a fejem ? alig emlékszem egész estés tánc-szólóestre hazai színpadokról. A végtelenül kockázatos és bizony: zsenit követelő formával ma, a látvánnyal, tömeggel felturbózott csekélységek idején kevesen mernek bepróbálkozni. De tudjuk: nem volt ez mindig így. A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóestjén, a magyar közönségnek most bemutatkozott spanyol táncművész Az aranykor (La edad de oro) című produkciója egyrészt a tánctörténet előző korszakait is megidézi, másrészt példát mutat arról, hogy hogyan lehet pusztán képességgel, kisugárzással zsúfolásig megtölteni a színpadot, elvarázsolni napjaink ingerözönhöz szokott közönségét.
Az 1973-ban, flamenco-dinasztiába született, művészi pályáját óvodás korában kezdő Israel Galván nem csupán szikrázó tehetségű táncos, de merész újító, igazi innovátor, ki a világhírű ? számtalan, magas színvonalú vendégjáték és egyes jó minőségű, hazai produkciók nyomán ? itthon is alaposan ismert irányzathoz-hagyományhoz, a szellemi világörökség részeként nyilvántartott flamencóhoz bátran nyúl. Galván ugyanis nem hagyományos flamencót táncol. Egyedülálló stílusában, alakjában-játékában a táncforma jegyeit, karaktereit mesterien egyesítve, megújítva, eredeti elemekkel, virtuózan összeolvasztva kerít mágikus hatalmába.
Az aranykor hipnotikus erejű produkció, mely a tánc, az ének és a gitárzene hármasával játszik egyszerű, vetésforgó-szerű struktúrát követve, végletes letisztultsággal, a lényegre koncentrálón. Galván és a Lagos-fivérek, az énekes David és a gitáros Alfredo partnereként olyan egyedülálló előadás hőse, melyhez foghatót Magyarországon réges-rég nem láthattunk: ha emlékeim közt kutatok, s tánc-szólóművet keresek, egyedül Anne Teresa de Keersmaeker Once című estjét (2005, Trafó ? Kortárs Művészetek Háza) tudom, merem ahhoz hasonlítani, amit a Thália Színházban láthattunk e boldog estén.
A sasmadár nemességű, eleganciájú, kisugárzású Galván játékát kísérő, megbabonázott, ritkán érzékelhető színházi csend önmagában tanúskodott arról a hatásról, amit e három, pompás művész közös produkciója kiváltott nézőjében. Galván tánca teli meglepetésekkel: a férfi flamenco-táncosok szikár, nemes méltósága, a táncosnők érzéki kecsessége elegyedik mozgásában, mely a hagyomány cserepeiből épül valami rendkívülivé és varázslatosan szokatlanná.
A feszes, fekete nadrágban, fekete ingben elénk lépő táncos tűéles, eredeti mozdulatai, virgonc játéka a tempóval, formával, példás együttműködése, szimbiózisa két társával egy életre bevési ezt az estet emlékezetünkbe. Galván hajlékony leleményessége, finom humora, a mozdulataiban állandóan jelen lévő sejtelmesség, talányosság nyugtalanít, és a székbe szögez. Játszadozása a hangzó testtel ? ujjaival a szájába nyúlva, körmével a fogán pattintja, máskor hasán, hátán dobolva veri a ritmust ? egészen bravúros és ellenállhatatlanul szellemes. Galvánék estje a mozdulat, a muzsika diadala, szavakban alig kifejezhető, revelatív élmény. A táncművész mozgása, David Lagos éneke és Alfredo Lagos gitárjátéka szinte szakrális emelkedettségű, s e szövetbe leleményesen, önfeledten pettyeget bele Galván groteszk jegyeket.
Óriással találkozhatott az, aki első, hazai fellépésére ellátogatott: olyan formátumú táncos, táncos-egyéniség ő, melyhez a ? vendégjátékokkal az elmúlt évtizedekben, a mában már-már elkényeztetett ? hazai közönségnek egy évtizedben, ha egyszer van szerencséje.
Galván puritán, pompás Az aranykorát nézve óvatosan beleképzelhetjük magunkat irigyelt eleink helyébe, akiknek megadatott elmúlt évtizedek világnagyságainak táncában gyönyörködni egy-egy, a műfaj hazai történetébe, kollektív emlékezetébe bevonult vendégjáték alkalmával, hogy élményeiket évtizedek múltán se feledjék aztán. A közönség soraiban nagy számban ülő, tetszésüket az obligát, elragadtatott ?olé?-kiáltásokkal rendre kifejező spanyol nézők reakcióit érzékelve pedig bizonyosan állítható, hogy e kivételes produkció nem csupán a hosszú tél után ébredező, a natív flamencót vendégjátékokon fogyasztó magyar publikumra volt elementáris hatással.
