A nem nóvum értékű, de színpadjainkon ritkán megvalósított értelmezést Bérczes következetesen bontja ki ? anélkül, hogy a szimbólum alá rendelné a játékot, vagyis felmentené magát a jelenetek árnyalatokban gazdag értelmezésétől. Sőt: az előadásban a részletek a legérdekesebbek: az egyes figurákat, illetve kapcsolataikat jellemző játékötletek, a minuciózus pontossággal felépített jelenetek, a szerepkonvencióktól való finomabb és erősebb eltérések. Voltaképp derűs világ bontakozik ki előttünk; olyan, mely ha tud is saját süllyedéséről, nemigen hisz abban. Mert olyan nincs, hogy nem lesz valahogy. S ez a tudat a szereplők viselkedését még az utolsó utáni pillanatokban is áthatja. Pedig csaknem valamennyien életképtelenek, azok is, akik egyébként igen aktívnak mutatják magukat. Trofimovról talán nem is az árul el a legtöbbet, ahogy a díszfácskára akasztja száradni zokniját, vagy ahogy cigarettáját a nem üres pezsgősüvegbe dobja, hanem az, ahogy még egy létráról sem képes lejönni segítség nélkül. Lopahinról és Varjáról pedig az, ahogy szinte folyamatosan próbálnak közeledni egymáshoz, anélkül, hogy valós kommunikáció esélye kialakulhatna (az utolsó esély elszalasztásának jelenete az előadás talán legaprólékosabban, leggazdagabban kidolgozott eseménysora). Ánya bájosan tenyeres-talpas leányka, akinek tényleg Petya lehet az egyetlen kitörési pont; ennek megfelelően kapaszkodik bele, s mértékkel visszhangozza életidegen bölcsességeit. Dunyasa sem hamvasan bájos leány már, így érthető, hogy kétségbeesetten ragaszkodik a párizsi eleganciának még a látszatát is nélkülöző, slampos Jásához.
Érzékelhető, hogy a rendezés gondosan szabja az értelmezést a színészi alkathoz (vagy fordítva), ennek köszönhető, hogy a konvencióktól való eltérések jelentést és jelentőséget kapnak, s emiatt nem mindig könnyű eldönteni, hogy a bizonytalannak, haloványnak érzett pontoknál az értelmezés rései sejlenek-e fel vagy csupán egyes alakítások problémái. Az érthető, hogy az előadás nem analizálja jéghideg kegyetlenséggel a szereplők boldogtalanságát, kisszerűségét, s így adódhat az, hogy az egyes figurák nem szerethetetlenek, hogy egymáshoz sem közelítenek színlelve, hátsó gondolatokkal. Ez néhány esetben szűkíti ugyan a színészi lehetőségeket, de van, aki élni tud ezzel. Csernik Árpád például nem a kíméletlen törtetőt láttatja Lopahinban, hanem a vagyona ellenére is örök kisebbrendűségi komplexussal küszködő örök parasztfiút, aki képtelen érzései kifejezésére. Esetlen mackóssága (melyre a színész jó érzékkel nem játszik rá) még így is megdobogtathat egy női szívet. Ám Kalmár Zsuzsa frusztráltságát hol hisztibe, hol fensőbbséges gőgbe fojtó Varjája nem találja hozzá a kulcsot. A két színész annyi színnel, árnyalattal dolgozza ki a kapcsolat hullámzásait (lehetségességét és reménytelenségét), hogy kettejük története a játék centrumába kerül. A centrum másik részét pedig Mihajlo Jančikin bámulatos Firsz-alakítása tölti ki. Jančikin egyszerre játszik hús-vér és szimbolikus alakot; az életből kifelé tartó, totyogó, motyogó inast és a régi idők hiteles tanúját, aki értelemszerűen a kerttel együtt foszlik el ? mindezt ritkán érzékelhető súlyú színpadi jelenléttel teszi.
Ebből az is következik, hogy a centrumból kiszorul maga Ranyevszkaja. Vicei Natália fád és szórakozott nőt játszik, aki mindenkihez megértéssel közeledik, de akit mintha semmi nem érdekelne igazán. Nemcsak az önzés ereje, a színlelés öröme hiányzik belőle, de az a tömény, megfejthetetlen titkú nőiesség is, mely mindenkit mágnesként vonz hozzá. Mivel Vicei Natália bizonyosan hozni tudná ezt a Ranyevszkaját is, vélhetően koncepcionális döntésről van szó ? ám nem igazán értem. Ez az értelmezés ugyanis nemcsak a főszereplő alakját teszi kevésbé érdekessé, de értelemszerűen megkérdőjelezi a többiek hozzá fűződő kapcsolatának jelentőségét is ? amire viszont nemigen reflektál az előadás. Ranyevszkaja és Gajev fád kívülállása elvben persze összeadódhatna, s túlmutathatna önmagán, de részint így is többet vesztene az előadás a réven annál, amit a vámon nyert, részint erre nincs esély, mert Szilágyi Nándor nemigen birkózik meg Gajev alkatidegen szerepével, s jószerivel egy állandóan ismételt gesztusra és egy monoton hanglejtésre redukálja a figurát.
Mindez kicsit döcögősebbé teszi az előadás egyik-másik jelenetét, de ugyanakkor erősíti a játék ensemble voltát. A mellékszereplők így voltaképpen ugyanannak a megmosolyogtató életképtelenségnek a különböző aspektusait játsszák el. Pámer Csilla még frissnek tetsző Ányájában már megcsillan Varja keserűsége, de ő még képes arra, hogy megkapaszkodjon egy férfiban. S ahogy elnézzük a kitűnő arányérzékkel építkező Pálfi Ervin szavakból ki nem fogyó, ám minden gyakorlati cselekvésre képtelen Trofimovját, aligha kétséges, hogy Ányának előbb-utóbb az irányítást is magához kell ragadnia. Pesitz Mónika a szokottnál tárgyilagosabb, hűvösebb Sarlottát játszik, aki azonban éppúgy a jelenben él, mint Kovács Nemes Andor állandóan fülig érő szájjal rohangáló Szimeonov-Piscsikje, aki annyira nem hiszi el, hogy ne folytathatná tovább korábbi életét, hogy törvényszerűnek érezzük, amikor ő lesz az egyetlen, aki valóban folytathatja. Szőke Attila a balfácán Jepihodov alakjába a saját helyzetére való rálátást is belekalkulálja, eljátszva a tragikum lehetőségével is, míg Ralbovszki Csaba egyértelműen komikusnak, reménytelenül kisszerűnek mutatja Jasa fellengzős divatmajmolását. Mérsékelt meggyőződésű ?párbajuk? Körmöci Petronella kevéssé vonzó, a férfikéz után görcsösen kapkodó Dunyasájáért pedig végképp komikus.
Humort és lírát egyébként is finoman és egyenletesen adagol az előadás; ahol e kettő találkozik, ott a játék ihletett pillanatait látjuk. Ilyen például az első rész záró képe, melyben Sarlotta és Firsz is csatlakozik az előadást végigkísérő zenekarhoz, s önfeledten tangóharmonikáznak. Amennyire erős ez a felvonásvég, annyira felesleges az előadás végén a Firsz halála utáni ?kórus?. Másutt is éreztem néha, hogy Bérczes László nem szellemtelen, de nem feltétlenül szükséges ötletekkel próbálja ellensúlyozni a játék szándékoltan komótosabb tempóját. Ami már csak azért is felesleges, mert az előadás nem unalmas, az átütő erő hiányának pedig nem a lassú tempó az oka, hanem a darab tradicionális középpontjának (minden bizonnyal szándékos) meggyengítése. Ám így is sok tartalmas színészi pillanat, kifejező játékötlet marad meg a nézői emlékezetben ? nem beszélve Mihajlo Jančikin ránk szegeződő tekintetéről?
