A Művész moziban lezajlott Pride 2009 filmfesztiválon huszonkét film és két további rövidfilmblokk várta a nézőket, a fesztivált Nádasdy Ádám nyitotta meg, a filmek mellett pedig két kiállítással is találkozhattak a látogatók. Az egyiken, Pride&Prejudice címmel külföldi melegfelvonulásokon készített pillanatképek szerepeltek (a színes, jókedvű, milliós népünnepélyektől az atrocitásokkal megzavart, párszáz fős felvonulásokig), a másikon Alternatív családmodellekkel, meleg családokkal ismerkedhettek a Művész vendégei.
A vetítések jó része teltházas volt (néhány filmre már az első napokban elfogytak a jegyek), de a többi is minimum 70%-os látogatottságot hozott. Jelen összefoglaló nem több, mint ízelítő a gazdag kínálatból: próbáltam viszonylag egyenletesen meríteni a meleg és a leszbikus tematikából, a romkomokból és a drámákból egyaránt.
A divat áldozata (Reine Geschmacksache), Ingo Rasper filmje és az Elveszed az eszem (I Can't Think Straight) Shamim Sarif mozija hasonlítanak: viszonylag közepes filmvígjáték mindkettő. Mégis, mindenképpen megnyugtató néha olyan meleg és leszbikus filmeket is látni, melyben a főhőst végre nem verik/alázzák/erőszakolják/ölik meg szexuális identitása miatt. Az Elveszed az eszem a rendezőnő saját önéletrajzi regényéből készült, és két lány, az esküvője elől negyedszerre meglépő, magabiztos, vonzó, jordániai Tala és a gátlásosnak tűnő indiai Leyla egymásra találását mutatja meg. Két, viszonylag empatikus apa és két teljesen hisztérikus anya bukkan fel a filmben, a szerelmi szálat pedig a főhősök testvérei (egy húgocska és egy fiútestvér) bonyolítják tovább.
Az Elveszed az eszem viszonylag késői, huszonéves korban lezajló coming outokat mutat be: kezdetben mindkét hősnő heteró kapcsolatban próbálkozik (talpig díszben, sminkben, dekoltázsban), majd amikor szerelmesek lesznek egymásba, végül mindketten kiterítik a kártyákat a családjuk előtt, de romantikus komédiáról lévén szó, ez egyik esetben sem fájdalmasabb, mint egy szúnyogcsípés.
A divat áldozatában sem központi probléma igazán, hogy a tizenéves főhős, Karsten meleg, és első szerelmi kapcsolatába bonyolódik éppen, a konfliktust sokkal inkább az okozza, hogy kedvese egyben apja üzleti vetélytársa. A két ruhaügynök kezdetben csak az üzlettulajdonosok kegyeit próbálja elhalászni egymás elől, de egyre elmérgesedő párharcuk végül már lopásig és fojtogatásig fajul. A háttérben az öregedő üzletkötő házassági válsága és az apa-fiú kapcsolat visszásságai is felderengenek, és bár az apa személyében egy nyilvánvaló idiótát üdvözölhetünk, homofóbiával nem nagyon vádolható, így hát a szimpatikus főszereplő szintén igen könnyedén lépi át a felnőtt léthez vezető demarkációs vonalat.
Lelkileg sokkal megterhelőbb, de jóval maradandóbb és erősebb az említetteknél a rendező-forgatókönyvíró Richard Bell munkája, a Tizennyolc (Eighteen) című kanadai film. Megrázó, csavaros, kíméletlen és mégis reménnyel teli ez a film, elképesztően elegáns és meggyőző elsőfilmes debütálás. Mindenesetre ráz a hideg már az első három percben, pedig csupán annyi történik, hogy egy középkorú férfi beparancsolja két fiát a kocsiba, és nem törődve zokogó feleségével, elhajt velük. Hogy mi történik a kocsiban, mielőtt frontálisan ütköznek, hogy az elmebeteg apa és köztiszteletben álló bíró hogyan bünteti nagyobbik fiát, az csak a film végén derül ki, addig csak találgathatunk, hogyan tudnánk összeilleszteni a mozaikokat. Mindenestre a száguldásba belehal az idősebbik fiú, a kisebbik, Pip pedig hajléktalanként az utcán bolyogva, benyugtatózva próbálja elfelejteni a tragédiát. Tizennyolcadik születésnapján apja megkeresi, és rábízza rég halott nagyapja ajándékát, egy kazettát, melyen második világháborús emlékek elevenednek fel: Pip innentől kezdve két valóságban él, a sajátjában, - melyben megismer egy szociális munkásként dolgozó lányt és egy prostituált, meleg fiút - és nagyapjáéban, aki ugyanannyi idős korában egy haldokló, meleg bajtársával menekült a németek elől. A két idősík lassan közeledik egymáshoz, és egy mágikus ponton összeér, hogy a két tizennyolc éves egy pillanatra találkozzon, és kibillentse egymást a holtpontról. Ez a film elsősorban azért érdekes, mert bár három, fontos, meleg figurája is van a filmnek, a Paul Anthony alakította főhős heteroszexuális: a saját története mégsem válaszható el a többiekétől, éppúgy "érintett", éppúgy érzékeli a többségi társadalom kirekesztését, agresszivitását, kíméletlenségét, mintha ő maga is meleg lenne. Ez a látószög nagyon fontos, mert alapjában támadja azt a hamis és nagyon gyakori önáltatást, hogy "ez mindenki magánügye", pedig ha a szexuális identitása miatt bárki támadható, megalázható, jogfosztottá tehető, akkor az biztosan közügy.
A Szerelem(be)zárva eredeti címe, a Between Love&Goodbye jóval találóbb, mert a két főhős, Marcel és Kyle szerelmi kapcsolatának aktuális hőfokát mindig Kyle dalszövegeiből ismerhetjük meg, a filmcím maga is egy dal címe. Kyle ugyanis amatőr popikon, aki őszintén kitálal magánéletéről mindent a koncerteken. Egy szenvedélyes, boldog kapcsolat szisztematikus szétrohadásának állít emléket Casper Andreas forgatókönyvíró és rendező romantikus drámája, a lázas fogadkozásoktól a verekedésekig és árulásig. Az intrikus ez esetben Kyle testvére, a folytonos nemváltoztató műtétekkel zsonglőrködő, prostituált April/Cole, aki mindent megtesz, hogy összeugrassza testvérét szerelmével, csupán azért, hogy lakáshoz jusson. A meleg identitás vállalása ebben a filmben nem kérdés, a szereplők már régen túl vannak rajta, az, hogy a főszereplők éppen melegek, csupán árnyalja a klasszikus féltékenységi drámát. Ez a film nem a sztorija miatt érdekes, az akár egy tragikus dokudráma alapjául is szolgálhatna, hanem azért, mert nagyon erősek a benne szereplő színészek. Bár mindegyikük huszonéves kezdő még, de nyilvánvaló, hogy a kölyökkutya-tekintetű szerelmesből feljelentgetővé átvedlő Simon Miller, a kedvesébe egyre kétségbeesettebben kapaszkodó Justin Tensen vagy a transzszexuális szerepben remeklő Rob Harmon nevét mindenképpen érdemes megjegyeznünk.
A rövidfilmek közül a legszellemesebb a Családfa (Just me?) címre hallgató munka, egy igazi fesztiválkedvenc, melyben egy leszbikus lánynak valahogy feltűnik a népes családi fotón egy pár: dédnagymamája és barátnője. Amatőr nyomozásba fog, hogy felgöngyölítse a szálakat, hogy vajon tényleg leszbikus volt-e a dédnagymamája, mert ez azt jelentené, hogy talált végre egy sorstársat a családjában. A film régi fotók sorozatával indul, melyeket a kíváncsi rendező/narrátor helyez kontextusba, felgöngyölítve egy vélhetően valóban létező, de titokban tartott szerelmi történetet. Amy Neil, a dokumentumfilm rendezője és főszereplője leszbikus aktivista, rendszeres résztvevője a meleg és leszbikus fesztiváloknak, közel húsz éve él együtt kedvesével, Lyndával, akivel össze is házasodtak: azaz részesül mindazokból a jogokból, melyekről dédnagymamája és barátnője a saját korukban nem is álmodhattak. Az 1904 és 2006 között készült fotók egymás mellé rendezése viszont hasonlóságot tár fel a két pár között, és Amy ezzel végre megtalálja saját helyét a családjában is. Amy Neil filmje azért fontos, mert láthatóvá tesz egy olyan szerelmi kapcsolatot, melynek szereplői annak idején "láthatatlanságra", azaz valódi identitásuk elrejtésére kényszerültek, és ezzel a gesztussal, ha utólag is, de visszaadja számukra az önreprezentáció jogát.
