A világ 75 %-át vizuális úton érzékeljük. Nem látunk, nem láthatunk bele a vakok mindennapjaiba, csupán meg-megbámulunk egy fehér bottal vagy kutyával közlekedő embert a villamosból, óvatosan kitérünk, ha szembe jön velünk az utcán, átsegítjük az úttesten, átadjuk neki a helyünket a buszon. Ennyi. Nem ismerjük a mindennapi kiszolgáltatottságot: hogy milyen tévedésből egy villanyoszloppal veszekedni; látókként alaptalan sztereotípiákat kreálunk a vakok izzadó tenyeréről és furcsa mozdulataikról, amik miatt egyesek azt gondolják róluk, hogy szellemileg is visszamaradottak. A történet szereplője, Lilla (Sárosdi Lilla) például egy "kedves" ember autójába ül be naivan, aki a Wesselényi utca helyett inkább a Széchenyi-hegy tetejére viszi, hogy ott az arcába lógassa ? hát nem a fehér botját.
A történet szerzői ? a gyengénlátók és vakok által elmondott valós történetekre alapozva ? mindent megtesznek azért, hogy a lehető legközelebb hozzák számunkra a vakság élményét. Sok pillanatot Lilla szemén át láthatunk, más helyzetekben közvetlen ismerősének vélhetjük magunkat, aki nap, mint nap tapasztalja meg a vakok hétköznapjainak ? az átlagember számára ? láthatatlan problémáit. Sorjáznak a történetek; a nyolc vak sörözéséről, ahogy órákig próbálnak leülni a sörözőben, majd egy elguruló százas okoz gondot; a kapucsínóról, amibe egy jó szándékú, de figyelmetlen járókelő pénzérmét dob, de Lilláról igazából nem tudunk meg sokat. Sztorizgat, humorizál ? öniróniával beszél tragédiájáról. Olykor eltűnődik régi, gyermekkori emlékeken, amelyek most nyernek igazán értelmet számára, például, hogy sokat hallotta: ?Lillácska de szép szemed van!?, vagy amikor az édesanyja sokat mondogatta, hogy ?szemtelen vagy, Lilla!?. Képzavar, hogy vakoknak a szerzők által feldolgozott szövegei is bekerülnek az anyagba, például a színfogalom kérdése (?Ti mit is hívtok sárgának??), ami nem összeegyeztethető Lilla karakterével, aki felnőttként veszítette el látását. Más szemszögből ez a megoldás általánosít és a főhőst absztraktabbá, a vakság egyfajta összefoglaló figurájává, szimbólumává avatja.
Sárosdi Lillának nincs könnyű dolga a színpadon, de lenyűgöző játékában az utolsó porcikájáig azonosul a szereppel. Scherer Péter rendező valójában nem ad semmilyen kapaszkodót a kezébe ? a fehér boton kívül ? nem segíti kellékekkel, zenével, díszletekkel a színészt, ahogyan az monodrámák esetében gyakran szokás. A szerep jellegéből adódóan a mozgás is csak visszafogottan és speciálisan jelenhet meg. Például a mesterien kifejlesztett gesztikulációban. Ha nem tudnánk, hogy a színésznő látó, akkor az előadás első felében könnyedén megtéveszthetne bennünket a vakok jellegzetes, koordinálatlan szemforgatásával. Az egyszemélyes előadás jelenetei így túlnyomó részt a verbalitásra épülnek. A jelenetek is a színésznő váltakozó hanglejtése és hatásszünetei által válnak el egymástól. Megvakulásának ijesztő történetét visszatérő epizódokban, kisebb "dózisokban" adagolják a szerzők. Ez a sztori adja meg a darab lineáris vázát, minden más jelenet e köré épül ? az alkotók patchwork-szerű dramaturgiai technikát alkalmaznak, ami képes folyamatosan ébren tartani a figyelmet. A monodráma minden technikai, dramaturgiai elvárásának megfelel az előadás. A komikus felütést drámai váltás töri meg és kerülünk bele Lilla sötét(ben élt) világába. Ezek a részek-hangulatok később is dinamikusan váltják egymást. Térben és időben nincsenek korlátok, szabadon szárnyalhatunk Lillával, aki minden megpróbáltatása ellenére, mintha mégis elfogadná helyzetét. Mikor kívül minden elsötétedik, akkor belül minden megvilágosodik. A fényben élők viszont még mindig csak sötétben tapogatóznak Lilla szerint a vaksággal kapcsolatban ? ez az, amit nem tud elfogadni. Azt, hogy a vakság csak nem látást jelent. Egy állapotot, semmi mást. A főhőst bántja, hogy a vak szóra más jelentésárnyalatok is ragadtak, mint a kisebbrendűségi érzés és a sajnálat, és hogy a látók nem tudnak a vakokkal bánni.
Sárosdi Lilla, Scherer Péter és Gyulay Eszter elérik feltett szándékukat: az előadás tragikomikus jellege észrevétlenül hozza közelebb az örök sötétségben élők elszigetelt világát. Toleránsabbnak és megértőbbnek érezhetjük magunkat a katartikus pillanatok után. De bármennyire is jó munkát végeznek, a fokozatosan sötétségbe boruló színpadon a konklúzió mégis az, hogy a vakság: szerencsétlenség. Semmi szerencse nincs benne.
