A lendületes tempóban lezajlott döntőbe jutott, tizenkét pályamű egyenkénti néhány percével nehéz mit kezdenie a recenzensnek: a zsűritag számára ennyi idő természetesen bőven elegendő egy felelős döntés meghozatalához. A Főiskola szinte kizárólag táncpedagógus-hallgatói jegyezte táncok (érdekes, hol voltak a mezőnyből a koreográfus szakosok?) összességükben azonban nagyon is eleven benyomást tettek-tehettek nézőikre, serkentve például az összevetési hajlandóságot. Hiszen táncművészeti képzési intézményből, felsőfokúból is nem egyetlen működik immár hazánkban.
A fiatal hallgatók létrehozta, fiatal hallgatók előadta munkák szinte mindegyikét jellemezte valami sajátos időn kívüliség, elzárkózás, a tét, a kockázat, a kísérlet szinte rendületlen és rezdületlen hiánya. Házi verseny volt ez, immár a második, s tökéletesen tisztába jöhettünk vele, hogy a megmérettetés résztvevői még nem léptek ki alma materükből, így bizonyos fokig érintetlenek. No, de mitől is? És miért?
A kivétel nélkül konzerv, vagyis kész zenékre készült művek jó részét elvitte a hátán a muzsika: nagyhatású, drámai zenei kompozíció - maival és/vagy magyarral egyetlen induló kísérletezett.
Valamiféle utalást, nyomot a tényre, hogy a huszonegyedik század lázasan pezsgő, izzó, zaklatott és zaklató, poszt-poszt izmusoktól a hétköznapok szintjéig átjárt világában élünk, alig valaki tett munkáiban. Hatás és tudás, jelentés és újszerűség fogalmi köre tekintetében a zsűri biztos kézzel választotta ki a mezőny legjobbjait. Valencia James, Fülöp Ágnes és Baán György munkái (harmadik, második és első helyezés) e mátrixban értelmezhetőek voltak, mint a különdíjas Sári Rékának a maga előadta Message című munkája, mely e rövid futamidő alatt is képes volt nyomot hagyni emlékezetünkben és érzéseinkben. Szólójában plasztikus figurát teremtett, talányos, különös nőalakot. Valencia James, e megkapó alkatú, sugárzású, huszonkét éves, barbadosi születésű táncos-koreográfus (némi kitérőnek emlegetném itt fel pompás honlapját, mint a tudatosság fontos jelét) Body című, maga előadta munkájával villantott fel emlékezeteset. Sajátos, de összességében nem meglepő, hogy Szerencse Károly Rock and Roll formáció-darabja, a verseny "fináléja" hozott eufóriát. A pompásan, fegyelmezetten, mégis könnyed eleganciával együtt mozgó, fiatal tömeg szinte belopta a kora nyár sistergését a flaszterről a színházterembe.
A verseny látlelet-jellegét az est második felének programja erősítette fel igazán, melynek vendégművészei-alkotói a Főiskola növendékei voltak egykor. Újvári Milán fergeteges, szellemes, csak felsőfokokban minősíthető A keringőtől a mambóig címet viselő szólója-jelenése a személyes varázs, könnyedség, értelem és kreativitás esszenciájaként robbantotta szét a teret. A kordokumentum-értékű, hatvanas évekbelinek saccolt, a táncos által tánc közben felolvasott társastánc-szakszöveg avítt-kedélyes bornírtsága, s a köréje illesztett, virtuóz mozgásanyag groteszk kontrasztjával vette le az embert a lábáról. A (zsűriben is helyet foglaló) Vári Bertalan vezette Presidance öt táncosa előadta előadásrészlet a néző profi elcsábítására, elvarázslására mutatott példát, ugyancsak a virtuozitás jegyében.
Házi versenyt emlegettem, de ez itt természetesen nem volt az: belépőjegy ellenében, rangos színházi térben volt megtekinthető, megismerhető egy, az intézetet jellemző domináns szellemiség, az abból, mint táptalajból színre szökkenő ambíció, gondolatiság tizenkét munka képében. Szembeszökő volt, hányan nem tették tiszteletüket ezen az esten azok közül, akiknek e szellemiség fenntartásában (iskolán kívül és belül) jelentős szerepük-felelősségük van. Akik az innen kikerülő növendékekkel hamarosan munkakapcsolatba kerülnek. És remélhető, hogy számosakat, akik ezen az esten először jártak e tíz éve üzemelő befogadószínházban, hol napjaink nemzetközi táncművészetének élvonala adja egymásnak a kilincset, megérintett valami a hely szelleméből, visszatérésre, megismerésére sarkallva őket. Hirtelen Hidas Hedvig mesternő szavai jutottak eszembe, akit Gara Márk vendégeként hallgathattam a közelmúltban az MTF színháztermében rendezett, emlékezetes portré-esten. A kilencvennégy éves Hidas végszavához érve, a termet megtöltő fiatal növendékekhez fordulva, hosszan, szinte könyörgőn ismételgette: figyeljetek, nézzetek, tanuljatok, járjatok el sokfelé, meglesni, kérdezni, meglepődni, tanulni, befogadni, újat látni. Ha valaki, ő tudja, milyen meghatározó szerepe lehet a megtermékenyítő, új utakra vezető nyitottságnak, kíváncsiságnak. Aminek ezen az esten sajnos minimális nyomát láthattuk.
