„Láttam magam az »Univerzum« színpadán”– Beszélgetés Rost Andreával

A színházak nézőteréről, kulturális magazinok olvasóiként önt egy kiemelkedően sikeres művésznek látjuk, aki soha nem nélkülözte a rajongói odaadást, a szakmai elismerést és az izgalmas kihívásokat, feladatokat. Ez az eredmény, ami számunkra megkérdőjelezhetetlenül megjelenik, miképpen mutatkozik meg az ön oldalán? Ugyanazt éli meg, amit mi látunk?

Valószínűleg
nem. Azt gondolom, hogy kívülről a New York-i Metropolitan, a bécsi Staatsoper,
a milánói Scala látszik. Ebben is van igazság, ugyanakkor számomra a siker, a
pályám csúcspontjai mindig emberekhez kötődtek. Azokhoz, akikkel együtt tudtam
dolgozni, a karmesterekhez, az énekesekhez, a művészekhez, akikkel a pályám
során találkozhattam. Amikor Bécsből elkerültem a salzburgi Festspielére, és
onnan Riccardo Muti meghívott a milánói Scalába – ezzel elindítva a nemzetközi
operaművészet útján –, az számomra főként azt jelentette, hogy a következő
években olyan fantasztikus művészekkel dolgozhattam, mint Claudio Abbado, James
Conlon, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és persze sokan mások. Nem akarok
listát sorolni, de készülök egy könyvvel, ami éppen erről szól: a
helyszínekről, a találkozásokról, az élményekről. Szerintem ez a világ már
nincs meg olyan módon, ahogyan tizenöt évvel ezelőtt, rengeteget változott az operai
élet. Visszatérve a kérdéshez: nekem a siker az, hogy őket ismerhetem.

A
másik ember.

Így
van.

Az
operán kívüli világ változását le lehet írni sommásan azzal, hogy több az
interakció, de kevesebb a mély interakció, más kvalitások, más típusú jelenlét
hoz népszerűséget, mint tizenöt éve. Az operai életben mennyire fontos, hogy ki
mit mutat meg magából?

Nagyon
érdekes ez a változás. Számomra különös érzés, amikor nagyszerű szoprán
művésznőt látok a közösségi oldalakon fürdőruhában befotózva. Miközben nekünk
eszünkbe nem jutott volna, hogy megmutassunk egy ilyen képet, látom, hogy erre
szüksége van a közönségnek, szeretik látni, milyen az énekes, amikor nem a
színpadon van, amikor nem Tosca, amikor nem Pillangókisasszony. Ez egy fontos,
respektálandó igény. Nekem személyesen egy kicsit furcsa, nehezen is
alkalmazkodom hozzá, de úgy hiszem, hogy idomulnom kell, jelen kell lennem, és
tartanom kell a kapcsolatot így is a közönséggel. Talán meglepően hangzik a
„kell” szócska…

Kell,
mert hozzátartozik az előadó-művészethez, bizonyos értelemben a játék része.

Nekem szokatlan, mert nem így működtünk, de már elfogadom. Sokat változott az is, hogy most, amikor kiosztanak egy szerepet a művésznek, nincs mérlegelési lehetősége, el kell vállalnia, és punktum. Nekem természetesen más a helyzetem, de a pályakezdőknek ez nem könnyű. Bármi van, az adott szólamot, karaktert így-úgy, jól-rosszul, valahogy meg kell oldaniuk, miközben nem biztos, hogy ott tartanak, de nem mernek nemet mondani.

A
színházban régen is nagyon erős volt a hierarchia.

Ennyire
nem. Az én időmben lehetett nemet mondani, lehetett válogatni. Szívem szerint
azt kívánnám a kezdő művészeknek, hogy harminc év múlva is énekeljenek, de nem
biztos, hogy fognak.

Annyira
túlterhelik önmagukat, a hangjukat?

Fizikailag,
„hangilag”, lelkileg, minden szempontból hatalmas rajtuk a teher.

Ön
nem erre a pályára készült, a családja is megosztott volt abban, hogy támogassák-e
a művészet útján, dacára annak, hogy már háromévesen is énekelt és színházat
csinált. Maga az opera mint műfaj sem volt egyértelműen adott. Mégis a pályán
maradt, teljes egyértelműséggel. Önt mi tartotta bent, milyen erőforrásokból
építkezett?

Tényleg
nem operaénekesnek készültem, mindig énekeltem, de nem tudtam, milyen műfajban.
Számomra a könnyűzene és az operett volt gyerekként elérhető. Az, hogy az opera,
ez a nagyon izgalmas és összetett műfaj ennyire beszippant, és ebben élem meg
azt, hogy ezért csöppentem erre a világra, az egy folyamat volt. Még a
Zeneakadémián sem volt egyértelmű a környezetem számára, amikor én már biztosan
éreztem, hogy bennem van annyi erő, ami az operához kell, és láttam magam az
„Univerzum” színpadán. Ezzel a tudással, érzéssel az embernek kötelessége azt
csinálni, amire született, és az „egészhez tartozással” való jóérzéssel élnie
és dolgoznia. Én akkor vagyok „én” teljes mértékben, amikor énekelek, és
odaadhatom azt az interpretációt, amit én gondolok. A hatvanadik születésnapom
környékén persze foglalkoztat, hogy hol lesz a vége, de úgy érzem, hogy még nem
érkezett el: még tudom teljes odaadással szolgálni a zeneszerzőt, még tudok a
zenésztársaimmal harmóniában dolgozni. Az idő hatalmas érték.

Volt
olyan szerepe, amiben valamiért úgy érezte, hogy az „én” könnyebben
megfogalmazódik, szinte magától kitölti a karaktert?

Pamina számomra egy ilyen szerep. Mozart operája örök érvényű gondolatokat fogalmaz meg, és olyan érdekesnek látom, ahogy elrejtőzik benne a szabadkőműves hagyomány. Azt hiszem, Pamina nagyon én vagyok. Az elején a naiv kislány jelenik meg, igen őszinte érzelmekkel a szülei – Sarastro és az Éj Királynője – felé. Nagyon szereti őket a morcosságukkal, a hisztijükkel együtt, bölcsen és éretten. Nem bántja őket, nem követel, inkább megfigyel. Különösen szeretem ezt az operát a „beavatások” miatt, el is hangzik benne, hogy „a legtöbb az, ami lehet, hogy ember lehetek”. Ezzel pedig lehetőség nyílik megvalósítani, megélni azt, amire születtünk, és ezt még tovább is adhatjuk.

Ez
a cezúra, a hatvan év is elhozza a „beavatás” élményét?

Bizonyos
értelemben igen. Most azt érzem, hogy azt fogom csinálni, amit a legjobban
szeretek és azokkal, akiket a legjobban szeretek. Ez az időszak az ajándék
számomra, és ez fantasztikus élmény.

Lehetne
ez az ajándék még nagyobb, egy olyan szerep vagy helyzet, amire nagyon vágyik?

Ha egy darabban énekelhetnék a növendékeimmel, az lenne ez a helyzet. Nagyon vágyom arra, hogy tehetséges fiatalokra találjak, hogy segíthessek nekik, hogy ráérezzenek, hogyan kell a színpadon létezni. Arra, hogy a tapasztalataimat, az érzéseimet átadjam nekik, és ott legyek velük.

Braun Anna interjúja az Opera Magazinban jelent meg.

Nyitókép: Rost Andrea Kossuth-, Prima Primissima és Liszt Ferenc-díjas opera-énekesnő. Fotó: Emmer László