Látványszínház, avagy az abszurd harsány bája

Gothár Péter nem először bizonyítja be mesterfokon, hogy a színház nem csak beszéd, mozgás és látvány, hanem Gesamtkunstwerk, amelyben mindezen elemeknek egyenrangú szerepe van, s amelyben úgy kell kapcsolódniuk egymásba, mint finommechanikában az aprócska fogaskerekeknek. Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij Ivanovék karácsonya című fergeteges, abszurd színházának színrevitelekor azonban talán mégis a látvány az, ami dominál - és itt nem csak az ismét telitalálatos díszletére gondolok, amely kisebb fülkékre, afféle mini-Wunderkammererkre felnyitható feketetáblaparavánból áll, amelyre a történet egyes jeleneteit előre felrajzolták. Hanem arra, hogy a futurista költőként indult, s 1941-ben egy büntetőtábor felé menet elpusztult, orosz avantgard szerző darabjának megrendezésekor Gothár bemutatja, milyen az, amikor nemcsak a szöveg és a cselekmény, hanem maga a látvány, az egész elénk tárt világ is abszurd. Például, a rendezés egyik abszolút bravúrjaként, egyszer csak felülnézetből - mintegy isteni perspektívából - nézünk egy-egy jelenetet, és tulajdonképpen az egész darab egy nagy perspektívaváltás, ami idéző- és kérdőjelek közé teszi a realizmust, illetve magát a valóságot. Miközben a darab keveri az abszurd, futurista, szürrealista és expresszionista elemeket, egyúttal utal az orosz klasszikus irodalom kulcsmotívumaira is, a bűnre, a bűntudatra, a bűnhődésre és a megváltásra, ami jelen esetben maga a halál.

Mindeközben telik-múlik az idő (az időnk), amit egy falióra ingája folyamatosan és könyörtelenül jelez. Ivanovék (vagy Puzirjovék?), azaz "a Család" karácsonyra készülődik, s ezalatt egy szörnyű bűntény történik, a dada baltával lefejezi az egyik gyereket, mely pillanat elszabadítja a darabon eluralkodó féktelen grand guignol-játékot, amit a szöveg abszurd humora csak tovább fokoz (fordította Baka István). Aztán van még nyomozás, bírósági tárgyalás, elmegyógyintézet, kivégzés és öngyilkosság, s mindeközben a nézők el- és felszabadultan röhögnek (kivéve persze azokat, akik kitartóan azt dörmögik az orruk alá, hogy "nálam pedig legyen cselekmény").

A szerző nyilvánvalóan a hagyományos ábrázolásmód kötöttségei és sztereotípiái, valamint a közönség elvárasai ellen lázad ironikus-gunyoros módon (dráma kell nektek? hát tessék! látni, nézni akartok? hát tessék!), valamint a nyelv logikája, illetve béklyói ellen, ami az emberi gondolkodást és cselekvést rabságban tartja. S aki nem hagyja magát belevonni ebbe a fergeteges játékba, az jobb, ha vissza se megy a második felvonásra. A színészgárdából kiemelni senkit sem lehet, mert mindenki felsőfokon teljesít: Fekete Ernő és Pelsőczy Réka pompás párost alakítanak mint apa és anya, Szirtes Ági, Lengyel Ferenc, Elek Ferenc, Mészáros Béla, Jordán Adél, Kovács Lehel és Pálmai Anna groteszk-szürreális gyerekek, Mészáros Piroska (e.h.) sajnálatra- és szeretetreméltóan bumfordi gyilkos dada, és soha jobb fenyőfa-alakítást nem fog e kerek földön senki se látni, mint amilyet Takátsy Péter nyújt a nagyérdeműnek (a karácsonyfakivágás- és állítás jelenet külön kis expozét érdemelne). Szóval, csak az menjen a Katonába (Kamrába), aki ilyet szeret. De aki, az nagyon menjen.