Az utóbbinak pedig az, hogy bár ez a kiállítás bő fél éven belül bezár, a gyűjtemények új otthonra lelnek, méghozzá olyan helyszíneken, ahol kiteljesedhet értékük.
Saját vállalkozása épületében, saját gyűjteményéből hozta létre a Látványtárat, csak a látogathatóvá tételéhez kapott támogatást. Ez 2008-ban történt. Nem egészen öt évvel ezután röppent fel először a hír: előbb-utóbb vége lesz a kiállításnak, új gazdát keres a gyűjteményeknek. Miért?
Sok szomorú gyűjtővel találkoztam életem során, aki nem látta, mi lesz a munkája gyümölcsével, ha ő már nem lesz. Vagy nagyon is látta. Ugyanis az örökösöknek gyakran teher egy tárgyegyüttes. Foglalja a helyet, egészben nem tudnak vele mit kezdeni. Ezért esetleg az értékesebb daraboktól megválnak ? és máris vége a gyűjteménynek. Van egy nagyon emberi oldala is: a gyerekek nem mindig tudják szeretni azokat a tárgyakat, amik a szülőt olyan sokszor elrabolták tőlük? Az én gyűjteményem hagyatéknak túl nagy, a kiállítás fenntartása hatalmas költség. Nem hozhatom vele kényszerhelyzetbe a gyermekeimet. Márpedig gondolnom kell a jövőre, elmúltam 66 éves. Tudom, ha nem gondoskodom arról, hogy értő kezek közé, biztos helyre kerüljenek, méghozzá nem darabonként, hanem együtt, akkor elpusztulhat, amiért évtizedeken át dolgoztam.
Hogyan áll az otthonkeresés?
Változatosan. Összességében több mint 30 ezer tárgyról és körülbelül ugyanannyi egyéb dokumentumról beszélünk, amiből tíz tárlatot rendeztünk, és nem is szerepel minden téma a Látványtárban! A kiállítás legismertebb és legértékesebb része a Kárpát-medence viseleteié. Ez számos nagy értékű ritkaságot tartalmaz, emellett Európában is a legnagyobbnak számít. De idehaza sem volt lehetőség az 1896-os millenniumi kiállítás óta arra, hogy ilyen sokféleségben és a viseléshez hasonló módon állandó kiállításon láthassuk a különböző tájegységek ruháit. A mintegy négyezer darabos gyűjteményből 180 (!) egészalakos bábun mutatunk be teljes viseleteket, és további 160 öltözet domborműszerű installációra került. Annál szebb ajándékot, mint hogy ez Miskolcon maradhat, nem kaphattam, és nem is adhattam volna. Lokálpatrióta vagyok, Miskolc számomra minden. Ezért ingyen ajánlottam fel a kollekciót, a város pedig vállalta, hogy megteremti a bemutatás feltételeit. Ehhez új épülettel kell kiegészíteni a Herman Ottó Múzeum tömbjét, már megvannak az engedélyes tervek. Az ütemezés szerint 2015 első félévének végéig elkezdjük bontani az itteni kiállítást, ekkor zár be végleg a Látványtár. Azonban már március végétől fokozatosan költöznek el a kiállítások.
Hová?
Egy gyűjtemény becsét az értéke teremti meg, de számomra ugyanilyen fontosak, sőt fontosabbak a szigorú szakmai feltételek, amiket biztosítania kell az új tulajdonosnak. Így kerülhet a régi optikai eszközök gyűjteménye az egri főiskola csillagvizsgálójába, az 1945?68 közötti, ?Népszuper? című kiállítás és a Magyarország 1540?1940 közötti időszakát bemutató térképgyűjtemény Edelénybe, a kastélymúzeumba, a kismesterségek eszközei pedig a Tisza-tavi Magyar Hagyományok Házába. Az ásványgyűjteményről még tárgyalunk, de van számos gyűjteménynek, például a 400 darabos Bibliagyűjteménynek, az irodagépeknek, a népi használati eszközöknek, az egyéb vallás tárgyú gyűjteménynek, és még néhány kisebb jelentőségű tárgycsoportnak, eddig nem is kerestem új gazdát. És a számomra rendkívüli jelentőséggel bíró, jelentős helytörténeti gyűjteményem sorsát is el kell döntenem.
Ha szakmaiságról beszélünk, bocsásson meg, de felmerül, hogy egy ember bizony nem érthet ennyi mindenhez.
Én egy amatőr gyűjtő vagyok. Ugyanakkor soha nem a birtoklási vágy vezetett, hanem a tárgyak mögötti érték, az egykor azt létrehozó, használó ember keze nyoma. Ezért a gyűjtés folyamatos tanulás volt számomra. Ha megláttam valamit, annak utánajártam, utána olvastam, az új ismeretek pedig újabb tárgyakhoz vezettek el. Mivel egy jó gyűjtemény nem sok tárgy egymás mellett, hanem azok összefüggő láncolata, sora, később már azt is láttam, honnan mi hiányzik, és igyekeztem betömni ezeket a réseket. De például az optikai eszközöknél az ismeret volt előbb, mivel sokáig fizikusnak készültem. Így ennek a gyűjteménynek a darabjait magam hoztam kiállítható állapotba.
Ha már fizika, a viseletgyűjteménynek nemcsak a gazdagsága, hanem a bemutatási módja is különleges, hiszen speciális körülményeket kell biztosítani a számára.
Mi itt két év alatt hoztuk létre azt a kiállítást és azt a technológiát, amit gyorsan és problémamentesen kell lebontani, átszállítani és újraépíteni a múzeumban. A ruhák nagyon érzékenyek, hiszen anyaguk élő. Megállítani nem lehet a romlást, csak minimálisra csökkenteni. Ehhez speciális fény- és légköri viszonyokra van szükség. Többek között ezért sincsenek állandó viselet-kiállítások? A Látványtárban viszont hat éve mindennap azt láthatják a látogatók, hogy tökéletesen állnak a puffos ujjak, a rakott szoknyák. Ez úgy lehetséges, hogy biztosítjuk a 19 Celsius-fokos hőmérsékletet és 40 százalékos páratartalmat. Ugyanis ha ennél kisebb a páratartalom, akkor kiszárad, eltörik az anyag, ha nagyobb, penészedni kezdhet. Mivel ezeknek a daraboknak a többségét valaha hordták, nem lehet belőlük teljesen eltávolítani a mikroorganizmusokat. Ezért a speciálisan ragasztott, UV-szűrő üvegből készült, légmentesen lezárt, túlnyomásos levegőjű, a műszeriparban előírt legmagasabb szintű porszűrőkkel ellátott vitrineket félévente olyan gázzal kell feltölteni, ami fékezi a mikroorganizmusokat, de kíméli a ruhát. És még nem beszéltem például a világítás problémájáról, de a fizikából talán ennyi elég lesz.
Nagyon is, szépen érzékelhetőek a nehézségek. Beszéljünk inkább ? ennyi tudatosság után ? a szenvedélyről, ami megteremtette ezeket a gyűjteményeket!
Miskolci vagyok, de gyerekkorom nyarait a rokonaimnál, vidéken töltöttem. Nagy élvezettel éltem és fedeztem fel azt a világot. Ide köthető az is, hogy gyűjtő lettem, hiszen akkor kezdődött minden, amikor megkaptam nagymamám Bibliáját. De a rokonoknál végzett nyári munka vitt közel a falusi élet tárgyaihoz, a kenderfeldolgozástól kezdve, a szenteltvíztartókon át a kékfestők kézi nyomódúcaiig. Nagymamám Bibliája nemcsak a Bibliagyűjtemény első darabja volt, hanem elvezetett a régi könyvekig, a régi könyvek térképnyomatai a kéziratos térképgyűjteményig, a kenderfeldolgozás eszközei az asztalos, órás, borbély, szabó, kovács, kerékgyártó, suszter, szatócs, kádár, bőrös, nyerges, cipész kismesterség gyűjteményéig sodort. A kezdetektől meghatározóak voltak a régi miskolci képeslapok és fotók, a hétköznapok ?aprónyomtatványai?. Mert ez az én városom. Olyan állapotban, ahogy gyerekkoromban láttam, vagy, ahogy már én sem láthattam. Ez több mint 30 ezres tétel ? erre helytörténeti múzeumot lehetne alapítani.
Most viszont még a bontásnál tartunk. A Látványtár a jövő év közepén bezár. Véget ér a gyűjtés is?
A Látványtár megszületése előtt először az irodámba hoztam be a számomra legkedvesebbeket. A világ leghétköznapibb babáját, akinek személyisége van, a matyó asszonyok sátoros kendőit, feszületeket, a szenteltvíztartókat, a történeti értékű fényképeket, a festett ládákat. Teszteltem is, mit szólnak hozzá az emberek, és jó volt látni, köztük lenni nap mint nap. Nekem ez az életem, mindenemet oda adtam értük. Nem tudom, hogy fogom elviselni, ha tavasszal elviszik az első néhány gyűjteményt. De ha találok valami különlegeset, meg fogom szerezni, és el fogom juttatni a gyűjtemény új gazdájához. Mert egy-két tárgynak még nincs nagy hatása, de a sok tárgy magával ragad, végérvényesen.
CS.M.
