A nagyon jómódú családból származó úrifiú, Alfred de Musset (1810-1857) még nem volt tizennyolc éves, amikor Victor Hugo baráti társasága, a Cénacle befogadta, s ettől kezdve élete az irodalomról, elsősorban is a színházról szólt. S bár két, egymás utáni bukás hatására - La quittance du diable /Elszámolás az ördöggel/, 1830., be sem mutatták; La Nuit vénétienne /Velencei éjszaka/ 1831., egyértelmű bukás az Odéonban - kiábrándult a színházi gyakorlatból, az utókor nagy szerencséjére azonban a drámaírásból azért nem. Inkább kifejezett felszabadulást jelentett számára, hogy nem akarta többé színpadon látni műveit: pontosan érzékelte, hogy a kor szerzőinek romantikus világlátása nagyon távol esik az övétől.
Ő nem hitt abban, hogy a költő képes lehet hatni a társadalmi viszonyokra, s azt sem gondolta, hogy az írónak a közösség jobbításáért kellene tollával harcba szállnia. Ehelyett hitvallásának a nagy érzelmek - a szerelem, a gyűlölet - szabadságot adó, mámorba vivő ábrázolását választotta. 1833 és 1837 között valósággal ontotta magából a hosszabb-rövidebb lírai költeményeket és nem kevesebb, mint hét drámát is írt ekkor, köztük az ötfelvonásos Lorenzacciót (1834).
A Lorenzaccio viszonylag későn, 1896-ban, majdnem negyven évvel Musset halála után került először színre (a Théatre de la Renaissance-ban), akkor is csak azért, mert Sarah Bernard ragaszkodott a címszerep eljátszásához. Igaz, a szöveget teljesen átíratta, megváltoztatva még a cselekmény kimenetelét is - ha hinni lehet a korabeli beszámolóknak, Lorenzaccio a végén mint népe ünnepelt megszabadítója, igazi szabadsághozó hősként állt előttünk. Az eredetit ilyen-olyan mértékben pozitívabbra hangszerelő színrevitel egyébként végigkísérte a Lorenzaccio huszadik századi előadás-történetét is az 1917-es Comédie Francaise-beli bemutatótól egészen a Jean Vilar rendezte, avignoni fesztivál-előadásig (1952, Gérard Philipe-pel a címszerepben).
Magyarországon először a Madách Színház tűzte műsorára 1960-ban, Gábor Miklóssal a címszerepben. Játszották Miskolcon (1978-ban) és Veszprémben (1982-ben), jó néhány éve pedig Temesváron a Csiky Gergely Állami Színházban Victor Frunza rendezte meg: a kritikai visszhang szerint rendkívül hatásos, értékes előadásban..
Zsótér Sándor rendezései azt kérik a nézőtől, amire az nem mindig (és különösen nem mindenki) hajlandó: odaadó figyelmet, koncentrálást, felkészültséget. Mégis, sok-sok évi tapasztalat után most már elmondható: ahol megjelenik, Szegedtől Egerig és a József Attila Színháztól a Radnótin át a Maladypéig, ott értéket teremt, olyan igazi színház születik, amely képes megmozgatni, színházértőbbé tenni társulatot és nézőt egyaránt.
A Thália Színház Új Stúdiójának egyetlen sarkába zsúfolódva mind az öt szereplő ott van érkezésünkkor. Ketten vörös fonálból, mély odaadással kötögetnek-horgolnak (valószínűleg kesztyűt), a többiek talán egy - nyilván firenzei - szökőkút szoborcsoportjára hajazva állnak mögöttük, s kissé lezseren, titokzatos félmosollyal ajkukon figyelik, ahogy elfoglaljuk helyünket. Egyetlen, fehér, ál-biedermeier faasztal, két, hasonló stílusú szék, egy, a sarokba ékelt, hihetetlenül csúnya, a múlt század hatvanas éveinek lakótelepi luxusát idéző, háromágú állólámpa egy alacsony szekrényhez illesztve. A falon művészettörténeti kézikönyvekből kivágott, gótikus templombelső-, festett üvegablak-, és szobor-fényképek gyerekes rendben egymás alatt, mellett. És rengeteg, mindent elborító rendetlenségben középre hányt, vörös kesztyű.
Ambrus Mari díszlete és Benedek Marinak a vörös fantasztikus színgazdagságát felvonultató ruhái nem helyszíneket ábrázolnak - a színváltozásokat a szereplők szenvtelen hangon, maguk mondják be (csak nem apró, kaján tisztelgés Brecht előtt?) -, hanem maguk is elmondják ugyanazt a történetet, amelyet Ungár Juli új Musset-fordítása (az eredetinél legalább egyharmaddal rövidebb formában) és az öt szereplő játéka állít elénk (az eredetit évtizedekig többek között azért nem játszották Franciaországban, mert a szerző négyszáz szereplőt és több mint hatvan színváltást írt bele).
Egyetlen korábbi Zsótér-rendezésnél sem volt ennyire látványos, minden pillanatban kijátszott a látvány és a szöveg egyenrangúsága. Hol értelmezi egyik a másikat (például minden fegyvert virág jelenít meg; ha kard, akkor persze kardvirág - vagy rózsa, miért ne?), hol ellenpontozza, hol idézőjelbe teszi, vagy gúnyt űz belőle: ha macskakövet említenek, nyávogás felel a sarokból, ne habozz, fiam! - mondja apja a fiának, s a fiú szája habzik, a Szellemirtók-zene hangzik fel - persze hangszerek nélkül, csak zümmögve - amikor Lorenzaccio szelleme ijesztgeti anyját; a Nyolcak Tanácsának cinikus határozat-kihirdetése (persze csak hárman vannak!) lelket-szemet gyönyörködtető reneszánsz-rap-koreográfia és szájzene kíséretéveel kerül színre, stb., stb.
Száztíz perc vibrálás és ötletzuhatag tart fogva. Soha ennyit nem nevettem Zsótér-előadáson, közben pedig egy végtelenül kiábrándító, örökérvényű tanulságokkal szolgáló, XVI. századi összeesküvés-történet bontakozik ki előttünk. Egyszerre minden illúzióval leszámoló és romantikus Musset tragédiája, amelyben a verbális és gesztus-irónia leleplezi, egyúttal pedig el is mélyíti az alapgondolatot, a cinikus hatalom folyamatos újratermelődésének elkerülhetetlenségét, az önfeláldozó hősiesség - hazug - gesztusának hiábavalóságát.
A millió átváltozásra teremtett, vörös kesztyűerdő végül "emberi" alakot ölt: a sikeres merénylet és Lorenzo eltávolítása után az új uralkodó, Cosmo beiktatási beszédére arctalan testté válik, bíbor-palást, bíbor-karok és bíbor-korona lesz belőle, amely a mikrofonokká nemesült állólámpa-búrákba nyilatkozza népének szánt üzenetét. Végtelen számú hatalom-csápujjait minden testrészén komikusan és fenyegetőn rázó horror-, vagy sci-fi-alak, aki megelevenedett szörnyalakként hirdeti az új rend boldogító programját.
Elemezték már Hamlet-parafrázisnak a Lorenzacciót - Zsótér nem is hagyja ki a kínálkozó poénokat (például belekezd Lorenzo a ...szó, szó,...-monológba, ám gyorsan le is zárja, mondván: szófosás) -, és a romantikus szerzők (Hugo mellett Rostand, Dumas) világlátásával szembeni lázadásnak is. Zsótér egyetemes érvényű kiábrándultság-tragikomédiának láttatja Musset drámáját.
A színészek a Zsótér színházában megszokott odaadással, fegyelemmel, magasfokú koncentrációval és egymásra figyeléssel vannak jelen. Ebben a "minden értelmezett szóhoz tartozik egy végiggondolt mozdulat-színház"-ban természetesen fel sem merülhet, hogy a zárt partitúraként működő szöveget valaki ne tudná tökéletesen; evidencia a testté vált szövegtudás. Orosz Ákos az egyetlen, aki "csak" egy szerepet, Lorenzo-Lorenzacciót játssza; itt és most csak kiemelkedően intenzív mimikáját emelem ki: a szöveg és a mozdulatok mellett nála harmadik dimenzióként a szemében megvillanó fények, mosolyai és fejtartása is elmesélik az egész történetet. Tompa Ádám egyszerre tud naivnak, kegyetlennek és titokzatosnak látszani a hatalom legkülönbözőbb formáit öltve magára (Alessandro, bíboros, Strozzi - hogy e nevet miért mondják mindvégig "Strodzi"-nak a helyes "sztrodzi" helyett, fel nem foghatom; ha humor, akkor nem értem, ha hiba, akkor javítandó -, Cosmo). Lendváczky Zoltán szenzációs komikus, ezerszínű - ha kell ártatlan, ha kell, kéjvágyó, ha kell pengeéles eszű, összeesküvő - nő (Cibo márkiné, Caterina, Lorenzo nagynénje), és igazi reneszánsz udvari festő (Tompa Ádámmal a tetoválási jelenetben: tanítani kellene!).
Páll Zsolt egy tömbből faragott, rezzenéstelen arcú nagybáty és kegyetlen tanácsnok, máskor érzőszívű anya és Caterina. Fátyol Kamilla tekintélyt parancsoló jelenléte folyamatosan kontrollálja a kizökkent idő történéseit: vörösbe öltözött Moira - aki ugyanakkor Ariadné cselekményt értelmező-útbaigazító fonalát is átnyújtja nekünk - és erkölcsös-megrontott polgárlány, szemrehányó udvaronc és cinikus bérgyilkos.
Igen, valahol itt (és így!) kell keresni a színház feladatát, patetikusabban mindazt, amit Arisztotelész a félelem és a részvét felkeltéseként és ezen érzelmektől való megszabadításként határozott meg: Zsótér most is újraolvas egy színházi szöveget, aztán felmutatja, hogyan érti ő és ha hajlandó vagyok követni gondolatmenetét, elemzését, odafigyelek és megértem a megjelenített értelmezést, olyan új jelentésrétegeket bont ki belőle számomra, hogy az előadás után valóban másként látom nemcsak az adott művet, de talán a világot is.
