A házigazda Nemzeti Táncszínház részéről kiadott információk nem igazán mozgatták meg a főváros táncszerető népét: az egyetlen este látható produkció nem vonzott teltháznyi nézőt. Egy szót sem tudhattunk meg például arról, kikből is áll, hogyan jött létre e különleges társulat, arról nem is beszélve, hogy pontosan az sem derült ki, mit is látunk: egy, vagy két művet. A Nya című alkotás diptichon: két (önálló címet nem viselő) koreográfiából áll, az első Maurice Ravel Bolerójának feldolgozása, ezt ? szünet után ? egy (Eric Aldéa szerkesztette) zenei montázsra komponált, hosszabb lélegzetű munka követi.
Az arab nya szó jelentése nagyjából: bizalom az életben. A projekt, melynek nyomán e mű létrejött, a szenvedésből, a nélkülözésből való kitörést, az élhető életet, magát a nyát jelentette annak a tíz férfitáncosnak, akiket egy algériai casting során Abou Lagraa és munkatársai négyszáz jelentkező közül kiválasztottak. Aki valamennyire tisztában van azzal, milyen állapotok uralkodnak a szegénység és terror sújtotta, hatalmas észak-afrikai országban, elég pontosan elképzelheti, milyen lehetőség nyílt meg a szerencsések (kik zömmel jó mozgású civilek, eredetileg nem is professzionális, ?csak? utcatáncosok) előtt, csatlakozva Lagraa 1997-ben alapított társulatához, a La Barakához. Az egész hadseregnyi támogató segítette vállalkozás (a Mediterrán Kulturális Híd elnevezésű projekt keretében), másfél év megfeszített munka nyomán jutott el az Algériai Nemzeti Színházban pont egy éve tartott bemutatóig. Európai premierjére a Lyoni Táncbiennálén került sor. Azóta a francia-algériai produkció számtalan helyen volt látható, a Nemzeti Táncszínház után a legendás bukaresti Bulandra Színház látja vendégül.
Lagraa intenzív, összetett tréningje az egyéni előéletre, a sajátos életútra, a személyes örökségre koncentrált: kiváló szemmel összeválogatott csapatát ennek során remek együttessé sikerült formálnia. És ki is Abou Lagraa, akinek személyéről egy sort se olvashatunk, bár társulatát személyesen is elkísérte Budapestre? A Lyoni Zenei és Táncművészeti Konzervatóriumban végzett, algériai származású, de már Franciaországban született táncművész, aki négy évig volt a világhírű Rui Horta S.O.A.P. társulatának táncosa ? innen kiválva szervezett önálló együttest. Vendégkoreográfusként dolgozott a Ballet du Lorranie, a Párizsi Operabalett, az Angers-i Nemzeti Koreográfiai Központ társulatával.
Táncműve első része négy részre osztott, vetített négyzet tövében játszódik. Utcai/gyakorlóruhás táncosai a hagyományos rai zenébe, a forgalmas, városi utca zajaiba ágyazottan fel-felcsendülő Bolero foszlányaira lépnek kisebb-nagyobb csoportokban elénk. Látványuk lezser, mozgásuk az első ponttól kezdve tűéles és rabul ejtő. A szakadozott, rövid bevezető után egyszerre teljes pompájában felcsendül Ravel remeke, e ki tudja hányezerszer, -tízezerszer el- és megtáncolt klasszikus. Lagraa és táncosai a kompozíció olyan rétegeit, finom részleteit tárják fel sodró erejű táncukban, amelyekre a sokat látott néző is hökkenten csodálkozhat rá. Megannyi kóklerség, a zene mögé bújó, gondolattalan vacak (nem lehet nem felidézni a Magyar Állami Operaházban a közelmúltban bemutatott, bazári produktumot), vagy kiemelkedő remekmű ismeretében, meghökkenten adhattuk át magunkat az eufóriának. Lagraa koreográfiája az utca- és klasszikus tánc izgalmas, virtuóz, roppant szellemes elegyével szolgál: számtalan apró ötlet, dinamizmus és ékszerészi alaposság jellemzi. Elképedve nézzük a tízeket: a kétajtós szekrény méretű, pompás mozgású óriást, a súlytalanul repkedő alacsony, vagy gazellaszerűen nyúlánk, tökéletesen dolgozó arab és berber fiatalembereket. Rácsodálkozhatunk a francia-arab kulturális hídra, az utcatánc elemeinek gazdagságára, hajlékonyságára, alakíthatóságára, találkozására a klasszikával és Ravellel.
Az est második részének színpadát egyetlen, látványos elem díszíti: burjánzó motívumokkal díszes, keleti szőnyegekből összeillesztett sáv, mely a háttérfal magasából ereszkedik alá. A sodró lendület e darabban olykor szándékkal megtorpan, de továbbra is bámulatos. A Houria A?chi és Hossam Ramzy zenéiből készült válogatásra komponált műben a tízek ujjatlan, kék hajtókás szmokingban, fekete nadrágban lépnek elénk. Játékukba könnyen belelátható a ?hozott?, a személyes életből átemelt anyag. Az izgalmasan szerkesztett (a Bolero struktúrájára válaszolgató) zenei és koreográfiai építmény a fokozás ellenállhatatlan fogásával él. Lagraa virtuóz elemekkel tűzdelte tele kompozícióját, ám nem mezei elkápráztatásra törekszik. A második tétellel sikerül újból kiváltania a nézői eufóriát. A La Baraka nevét érdemes fejben tartani, s reménykedni, hogy e (nemzetközi szinten is egyedülálló vállalkozásban összeállt) csapat egyszer újra ellátogat hozzánk.
