Kikből áll a Noname Színjátszó Társulat?
Csoportunk helyi, mosonszolnoki fiatalokból áll. A korkülönbség viszonylag nagy, a legfiatalabb tag tizenegy, a legidősebb huszonkettő éves. 2011-ben, a megalakuláskor inkább egy baráti társaság próbálkozásaként kezdődött a közös munkánk, ami mára a Művelődési Ház szakkörévé nőtte ki magát.
Hogyan kezdődött a kapcsolatod a Noname Színjátszó Társulattal?
2011-ben alapítottam a csoportot. Évekkel korábban már működött hasonló egyesület a helyi Művelődési Házban, de annak megszűnése után úgy éreztem, szükséges ezt a ?hiányosságot? pótolni. Már tizenhat évesen úgy gondoltam, képes vagyok belevágni, és elvezetni egy ilyen csoportot. Összehívtam ismerősöket, barátokat, vállalkozó szellemű diákokat az iskolából, és így jött létre a Noname. Az elmúlt négy év alatt persze a csoport összetétele is sokat változott: volt, hogy huszonhárom fővel álltunk színpadra, de volt, hogy csak kilenc fiatal szerepelt. Szerencsére egy nagyon összetartó, baráti társaságról van szó. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak egy szakkör legyen ez a csoport, hanem valami, ami egy kicsit többet ad. Aminek a tagjai érezhetik, hogy tartoznak egy olyan csoporthoz, aminek tagjai jó barátok és kiállnak egymásért bármikor.
Milyen darabokat vittek színre? Ezeket hogyan válasszátok ki?
Mivel amatőr gyerekekről van szó, ezért általában évi egy, maximum két színdarabot tudunk összeállítani. Fontosnak tartom, hogy ne csak a színdarabokra koncentráljunk, ezért sok időt szánok drámajátékokra, színpadi helyzetgyakorlatokra is. Eddigi darabjainkat mindig egy közös témaválasztás és kialakítás előzte meg. Minden alkalommal magam írtam meg a forgatókönyvet, ügyelve arra, hogy a szereplőket milyen mértékben terhelhetem, vagy milyen karaktert tudnak igazán megjeleníteni. Volt rá példa, hogy egy könyv vagy film alapján kezdtem az írást, A különc című darabunk ötletét Louis Sachar Bradley, az osztály réme című könyve adta. A Tanárnő, kérem című előadásunk természetesen Karinthy híres művét vette alapul, kiegészítve 21. századi elemekkel. Legutóbbi darabunkat, a Bajos Boszorkányokat viszont teljesen saját ötletek alapján írtam, ahol a karaktereket a gyerekekkel együtt, work-shop munka során alakítottuk ki.
Meddig szokott egy-egy előadás futni?
Általában egyszer, maximum kétszer tudjuk előadni a darabjainkat, hiszen egy viszonylag kicsi településen működünk, így több előadásra nincs lehetőségünk.
Milyen a fogadtatása az új daraboknak?
Szeretettel fogadja a közönség a darabjainkat, s ennek nagyon örülünk. Szemmel látható, hogy minden előadással egyre többen és többen jönnek el megnézni a csoport munkáját. A Facebook nagy segítségünk, itt tudjuk a legtöbb embert elérni, és nagyon sok visszajelzést kapunk ezen a felületen. Az amatőr gyerekeknek sokszor meglepő, de nagyon elismerő érzés, hogy a taps zúgásán túl, a színpadról lelépve a közönség soraiból sokan sorban állnak és gratulálnak nekik. Az utóbbi két darabunk a humor irányát vette célba, a visszajelzések alapján ez jobban tetszett a közönségnek, mint a komolyabb témákat feldolgozó előadások. Megpróbálunk ehhez is igazodni, hiszen mégis csak az a legfontosabb, hogy a közönség tetszését elnyerjük.
Csak Mosonszolnokon vannak fellépéseitek?
Eddig még csak a faluban voltak fellépéseink, nem volt lehetőségünk máshol bemutatkozni. A tavasszal már felmerült, főleg a csoport idősebb tagjai szorgalmazták, hogy a következő tanévben keressünk esetleg amatőr versenyeket, vagy más bemutatkozási lehetőséget. Szívesen megmutatnánk máshol is, hogy mit állítunk a színpadra.
Mik a tapasztalatok: egy ilyen lokális eseményre mennyire könnyű bevonzani esetleg olyanokat, akik nem Mosonszolnokról származnak?
Tapasztalatink alapján a közönség nagyobb részét természetesen a helyiek alkotják, de egyre többen vannak, akik a környező falvakból, vagy esetleg Mosonmagyaróvárról jönnek el megnézni az előadást. Vannak érdekesebb ?meglepetések? is, rendszeresen érkeznek vendégeink a kicsit távolabbi Csornáról is. Az egyik csoporttagunk ott tanul, és több tanára, kollégiumi nevelője is el szokott jönni. Úgy gondolom, az internetnek köszönhetően sok emberhez el tud jutni, hogy mi ezzel foglalkozunk, így egyre több, nem falubeli is látogatja az előadásunkat.
Egy falun mennyire képes megélni egy színtársulat?
Előadásaink során próbálunk ahhoz igazodni, hogy mi áll rendelkezésünkre, mi az, amit könnyen be tudunk szerezni. Anyagi támogatást a Művelődési Háztól alkalmanként kapunk, tehát ha valamire szükségünk van, akkor ezt jelezzük és a vezetőség lehetőségeihez mérten próbál eleget tenni kérésinknek. Mindemellett a faluban sok segítőnk van, akikre mindig számíthatunk. Szívességből segít egy varrónő a jelmezek kialakításában, szintúgy baráti alapon dolgozik a technikusunk, aki a fény és hangtechnikát biztosítja nekünk, és persze a lelkes szülők is sokat segítenek. Ha valami különlegesebb dologra van szükségünk, azt megpróbáljuk falun belül megoldani, legutóbb egy füstgépet kaptunk kölcsön az egyik ismerősüktől, ezzel több ezer forintot megspórolva.
A csoportvezetést egyetem mellett csinálod. Nehéz a kettőt összeegyeztetni?
Nemzetközi igazgatást tanulok a győri Szent István Egyetemen. Időben néha nehézséget okoz, hogy mind két fronton helyt álljak, de igyekszem megoldani. Mindig érdekelt a művészet, magam is sokáig voltam színjátszó csoport tagja, aztán egyre jobban és jobban kezdett el érdekelni ez a műfaj. Sokat olvastam a gyermekszínjátszásról, és az interneten fellelhető anyagok alapján próbálok mindig újítani kicsit. Legnagyobb példaképem Alföldi Róbert, de azt is be kellett látnom, hogy a csoport és a közönség igényei alapján egy kis faluban nehéz lenne valamit Alföldi-stílusában színpadra vinni. Próbálom úgy vezetni a csoportot, hogy az folyamatosan fejlődhessen, minden előadás után érkezik a visszajelzés, hogy a gyerekek mennyit fejlődtek, mennyivel bátrabbak, ügyesebbek. Számomra ez legnagyobb elismerés. Mindemellett az tesz nagyon boldoggá, hogy egy nagyon erősen összetartó csapatot sikerült létre hoznom. Úgy gondolom, számunkra nincs lehetetlen, ha megálmodunk valamit, küzdünk a célig. Bár kis csoporttal, kis színpadon, kis faluban, mégis, nekünk is ?színház az egész világ??.
Fotók: Gősi Gyula
