Amit a Hulló idő, a Csönd és hallgatás között és az Életem élete olvastán szóvá kellett tennünk (2008-ban, ugyane fórumon), újfent megnehezíti a Gondolat Kiadónál publikált életmű elsajátítását. A sajtó alá rendezés, a közlés elveinek olyan fokú kevertsége, esetlegessége mutatkozik a Weöres-, Pilinszky-, Radnóti- és József Attila-közelítéseket tartalmazó lapokon, amelyet legfeljebb a felelős, igen tapasztalt szakemberek kevéssé korlátozott szubjektivitása magyarázhat. Az ötödik kötet anyagát a sorozatszerkesztő Daróczi Anikó, a hatodikat Ambrus Judit gondozta. Az utóbbi irodalomtörténész azzal is kezdi utószavát: ?Beney Zsuzsát gyerekkorom óta ismertem?. Később pedig így ír: ?Érzem Beney Zsuzsa rosszalló tekintetét. Lehet, hogy nem így kellett volna kötetbe rendezni az írásait. Néhányat talán ki kellett volna hagyni, másokat meg töredékességük ellenére beválogatni. Az életműsorozat célja viszont az, hogy Beney Zsuzsa egybegyűjtött írásait adja közre: lehetőleg az összes fellelt, kötetekben, folyóiratokban publikált esszét és minél többet a kéziratban maradt, nagyrészt publikálásra szánt és/vagy előadáson elhangzott elemzések, megközelítések közül?. A bekezdés két fele, célképzete között részleges ellentmondás feszül, amely csak növekszik a másik, Daróczi Anikó írta utószóban felfedett közlési gyakorlat folytán. Nem veszhetünk itt a tudományosság részletkérdéseibe, ám a szövegek egy hányadába ? nem palástoltan ? szerkesztői, javító és jegyzetelő kézzel is belenyúló Ambrus, illetve az e téren tartózkodóbb, módszeréről elég homályosan informáló Daróczi más-más utat járt. A jegyzetek és hivatkozások sem makulátlanok. Ilyen jellegű igényes opusban nem szokás például egyszer Élet és Irodalomként, másszor ÉS-ként megjelölni a figyelembe vett közlés helyét, hol aprólékos hivatkozással (év, évfolyam, lapszám, dátum), hol odavetve: 1980/13. A gyerekeknek szánt verselemzések (valószínűsíthetően azért, mert négynél több költőhöz kapcsolódnak) külön kötetbe kerülnek majd (a hármas versgyűjtemény harmadik egységébe besorolódtak ? indokoltan ? a ?gyermekeknek vagy gyermek[ek]hez írt? művek).
 |
Mindez nem kevéssé megnehezíti az esszék világában való tájékozódást, a hagyatéki anyag, állapot (kutatás, beletekintés nélküli) elgondolását (és a végső alkotói akarat biztonságos megismerését). Nem mentség, hogy Beney hivatására nézve orvos (ugyanakkor akadémiai tudományos fokozattal rendelkező irodalomtörténész) volt, aki némelykor vállaltan kivonta magát mestersége szabályai alól (nem a legautentikusabb szöveget idézte stb.), általában is egy kis ironikus elhárítással viszonyult a filológiához, a tudós módszereinél talán többre tartva a művész empátiáját. (Ezért nem lenne túlzás azt állítani: költészetről, költőkről és költeményekről írott eszmefuttatásai saját lírájának tágan értett műhelykörén belül helyezkednek el, azaz legmélyükön inkább költőt mutatnak, mint professzort.) Szegő János míves esszéket írt az esszékötetek előszavául, személyes érintettségét, emlékeit tényszerű megállapításokba oltva, a Beney-féle problémaképzés monotóniájának előnyeiről okosan szólva.
A Beney Zsuzsa tollából származó, a tartalomban ismétlődő cím ? Az elérhetetlen jelentés ? nem elsősorban el nem érhető jelentést jelent, hanem azt, hogy nincs, ami elérhető lenne. Maga az út (amely az irodalomtudomány mai állás-, vagy inkább mozgáspontja szerint a soha nem véglegesülő jelentésű műalkotás változó-módosuló jelentései irányába vezet) Beney számára nem volt felesleges, hiábavaló ? ez a szellemi úton- és készenlét nélkülözhetetlen szakmai lételemként éltette ?, de végállomást nem tételezett fel. Pontosabban ? s ezzel többet árulunk el e két könyvről, mint ha az egyes tanulmányokat, előadásokat, a négy költőre vonatkozó, érvényesnek, mérlegelhetőnek vagy elutasítandónak tetsző, sokszorosan rétegezett megállapításokat sorolnánk ? Beney Zsuzsa minden jelentés, jelenség mögött a végső Jelet, a jelenlevő Jelentőt: Istent kereste. S mert Istent nem találta (levezetései szerint nem találhatta), illetve a jelenléte hiányában találta, az elérhetetlen a legszelídebb jelző, amelyet a jelentés szó elé illeszthetett. ?Minden elvont tartalom, legalábbis a zsidó?keresztény kultúrkörben, végső soron az Isten-fogalom absztrakciójára vezethető vissza? ? vélte (Weöres Téli reggelét elemezve). A transzcendenciától mélyen átitatott okfejtések tehát nem Isten hiányát, hanem jelenlétének hiányát állítják. ??a második világháborút, pontosabban a modern totalitarizmust megélt világ tulajdonságai elképzelhetetlenné teszik Isten jelenlétét? ? mondja A szenvedés metafizikájában, Pilinszkyről és Simone Weilről szólva.
Felróható, hogy az iménti két hivatkozást is két különböző helyről emeltük ki. A ezerkétszáz oldalnyi esszé azonban szemléleti lényegét tekintve egységes természetű. A József Attilával foglalkozó írások ? melyeknél rendszeresebben többen is, érzékenyebben kevesen írtak a költőről ?, a Radnóti tehetségét megvalósult életművénél magasabbra értékelő, a Radnóti-szakirodalomban radikális közelítések, a talán legjobb verselemzéseket eredményező Pilinszky-alternatívák és a világképi értelemben legengedékenyebb Weöres-vizsgálódások ezért is alkothatnak különbözőségeikben homogén esszé-univerzumot.
Beney a Haiku? című Radnóti-verselemzésben objektivizálta a ?megbonthatatlan entitás?, a vers ? és a sosem idegenként közelítő elemző (általában: az irodalomesztétika) egymásra utaltságát. Ugyanakkor a kikezdhetetlen szakszerűségre kevésbé vetett ügyet. Ebben az esetben például a címbeli formakérdést nem dönti el egyértelműen, s bár Radnóti feltehető haiku-élményeiről s magáról a röpke költeményről sok megszívlelendőt papírra vet, épp hivatkozási alapja kétséges. Szerinte e kétsoros mű, a Hasonlat a haiku, a ?haikuval rokon?, a ?haikuszerű? műfaji leírással egyként nyugtázható, noha a költő ?mégsem ebben a formában rögzítette?. Beney úgy véli: ??ez a kis vers a haiku hagyományos háromsoros tördelésében: ?Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron / az árva madárfütty??. Bár mindez szinte mellékes az elemzésben, Beney Zsuzsa éppen nem dönt helyesen. A hasonlítás mint szavát a második sorba kellene tördelnie, a mondat logikája miatt is, és azért is, hogy a haiku megkövetelte tizenhét szótag helyett tizennyolc szótagos fuvallat legalább első és második sorában kiadja a haiku öt, illetve hét szótagját, s csak az utolsó sor nyúljék öt helyett hat szótagra (vagyis a japán minta európai lenyomatától csak egy formai eltérés mutatkozzék, három helyett). ?Olvashatjuk-e haikunak ezt a verset?? ? tér vissza a kérdés a zárlatban, ?Úgy tűnik, igen? a felelet, holott a haiku mint ? ebben az esetben ? antik időmértékes periódusokból szerveződött vers nem nyerte el formaproblémáinak végigvitt tárgyalását.
Viszont a kérdés felizzott. S kevesen tudtak úgy mély tüzű irodalmi, esztétikai (egyben morális, világszemléleti) kérdéseket felizzítani, amiként Beney Zsuzsa.
