A legnagyobb baj otthon van

A főhős, Jimmy Porter (Szabó Kimmel Tamás) jazztrombitás, aki sokat vár az élettől, és képtelen elfogadni a társadalmi elvárásokat: nem akar beletörődni, hogy rá is a rettegett középosztálybeli életmód várhat. Felesége, Alison (Kovács Patrícia) viszont gazdag középosztálybeli lány, és apja (Papp János) elvei mentén egyre kevésbé érti meg a fiút, akinek szabad szellemébe egykor beleszeretett. A közös lakásban velük él a jó barát, Cliff (Ötvös András), aki amolyan humoros villámhárítóként tompítja a néha csapkodó villámokat. Ezek a villámok még viharosabban csapkodnak, amikor megérkezik Alison régi barátnője, Helena (Járó Zsuzsa).

Amikor az interjút készítjük, épp a próbafolyamat közepén jártok. Mennyire sikerült belebújnotok a karakteretek bőrébe, megtalálni velük a kapcsolódási pontokat?

Ötvös András: Nekem maximálisan.

Járó Zsuzsa: Én azt azért még nem mondanám, hogy teljesen tudok azonosulni Helenával, de igyekszem, próbálom őt megfejteni.

Mi okoz nehézséget?

Járó Zsuzsa: Nem nehézségről van szó, inkább úgy fogalmaznék: én egyáltalán nem vagyok olyan ember, mint ő ? ennél többet egyelőre nem mondanék, mert nem akarom lelőni a poént, hátha valaki nem ismeri a történetet. Egyébként van bennünk hasonlóság: Helena is színésznő, Alison pedig, akit Kovács Patrícia alakít, jó barátnője, ahogy nekem is Patrícia. Szóval sok szempontból még akár azonosulhatnék is a szereppel, de vannak olyan lépései a karakternek, amelyeket nem tudok megérteni. Ezen kell még dolgoznom.

Az eredeti előadást 1956-ban mutatták be, a sokak által ismert film Richard Burton főszereplésével pedig 1959-ben készült. Nem épp mai darab. Kellett/lehetett aktualizálni?

Ötvös András: Szerintem nem volt rá szükség, mert ebben ez előadásban nem az Osborne-darab kapcsán sokszor emlegetett világfájdalom, dac és a háború utáni nemzedék tanácstalanságból fakadó frusztrációja a fontos. Ahogy Znamenák István rendezővel visszafejtjük a darabot, azt érzem, nem erről van szó. Nálunk a főszereplő, Jimmy nem azért üvöltözik, mert világfájdalma van, hanem olyan, mindenkire érvényes, apróságok miatt, amelyek bármely korban élő ember frusztrációjának alapjai lehetnek. Gondolok itt a kisebbségi komplexusra, arra a fajta nyomorultságra, hogy az ember ? vagyis az én karakterem, Cliff ? inkább él harmadikként egy életközösségben, mint egyedül, mert fél a magánytól. Eltitkolja, hogy valamennyire szerelmes a trió női tagjába, mert van benne gyávaság, miközben barátok. Ezek már nem kapcsolódnak egy adott korszakhoz. Nem egy életérzést fogalmaz meg a színdarab, hanem azt, hogy bizonyos kapcsolatokban mi a rákfenéje annak, hogy nem lehet normálisan, szeretetben élni. Persze, Jimmy mondata, hogy ?A mi generációnknak nem maradt nagy háború, csak leöletni magunkat ezekkel a hülye libákkal.? benne van az előadásban, de nem ez a legfontosabb. Sokkal érdekesebb az, amit Osborne érzett, vagyis azt, hogy egy frigid nővel él együtt. Később kiderült, hogy leszbikus volt a felesége, azért nem érzett semmit? Inkább ilyesmikre fókuszál majd a darab, arra, hogy az embert miért piszkálja az, ha a másik nem úgy érez iránta, ahogy szerinte kellene, vagy hogy mi van akkor, ha valami elveszett a kapcsolatból, ami talán sosem volt meg, és hogy mindez miért fullad agresszióba. Sokkal érdekesebbek azok az apró, bosszantó, idegesítő félelmek, amelyek miatt agresszív lesz az ember. Merthogy akkor lesz agresszív valaki, amikor elkezd félni, és attól fél valaki, mondjuk a főhős, hogy egyszer majd nem szeretik viszont, vagy ha azt érzi, hogy nem figyelnek rá. Ahogy Hamvas Béla is írja: Szeretet nélkül őrjöngeni kell ? és Jimmy azt érzi, nem szeretik úgy, ahogy ő azt elvárja.

Az aktualizálást azért kérdeztem, mert a darab a maga idejében az ?angry young man? (dühös fiatal) mozgalom ? ha úgy tetszik ? alapműve volt. Ez a mozgalom egyike volt a II. világháború utáni nagy művészi lázadásoknak, és legfőképpen a társadalomban meglévő valós problémákkal történő szembenézést hirdette, elutasította a status quót és szolidaritást vállalt a szegényekkel.

Ötvös András: Az ezek miatt felhalmozódott düh ebben az előadásban is szerepet kap, de itt az indulatokat nem egy adott korszak vagy bizonyos társadalmi problémák váltják ki, hanem az, ami otthon van.

Járó Zsuzsa: Ez pedig maga az aktualizálás, ugyanis most minden családban otthon van a legnagyobb baj. Az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal, nem tudnak érvényesülni, bármennyire is szeretnének, nem bírnak kapcsolatban élni, nem képesek feláldozni önmagukat, hogy egy másik emberrel együtt tudjanak lenni, görcsösen ragaszkodnak az elveikhez és így tovább. Szerintem ez örök probléma, csak talán most még élesebben jelenik meg.

Osborne színdarabja szerint mindez a huszonéves fiatalok gondja, ám a színlap szerint ebben az előadásban 30-asok a szereplők.

Járó Zsuzsa: Igen, ugyanis azok a problémák, amelyek anno a huszonéveseket foglalkoztatták, ma már a 30-asok küzdelmei. Ezt rögtön az olvasópróbán meg is beszéltük.

Ötvös András: Ehhez még hozzájön az is, hogy egy huszonéves talán nem is tudná eljátszani, megmutatni a darabnak azon részét, amelyről idáig beszéltem. Egy fiatal tud azonosulni a nemzedéke dühével, azzal, hogy az öregek elrontottak mindent, de majd mi megmutatjuk: lekaszáljuk a régit, és kisarjad az új, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor a bennünk lévő frusztrációt, dühöt más ellen fordítjuk? Ezt vissza tudnák adni, de azt, hogy egy társas együttélésben, egy kapcsolatban, egy házasságban mi a dinamikája az önzésnek, a konfliktusoknak, csak úgy tudod megmutatni, ha már megtapasztaltad, ha épp ezt éled. Szóval nem vagyok benne biztos, hogy frissen végzett egyetemistaként, huszonévesen hitelesen tudnám mindezt ábrázolni.

Járó Zsuzsa: Én azt gondolom, hogy színészként nem is igazán tudjuk felvinni a színpadra azokat az érzéseket, amelyeket éppen megélünk, mert egyrészt el szeretnénk tartani magunktól ezeket, másrészt nem is látunk rájuk. Merthogy akkor tudunk bármit is eljátszani, ha már kicsit messzebb vagyunk attól az ?énünktől?.

Ötvös András: Nálam ez pont fordítva van. Ha valami történik velem, azt az aznapi előadásban, abban a formában nagyon jól esik megfogalmazni, mert úgy teljesen máshogy látom az egészet. De persze, értem, miről beszélsz, csak azt mondom, hogy akkor is tudom használni ezeket az érzéseket, amikor éppen átélem őket.

Eddig főként az előadás érzelmi oldaláról beszélgettünk, de mi a helyzet azzal a ténnyel ? amelyet már korábban szóba hoztam ?, hogy anno ezek a fiatalok lázadtak például a konvenciók, a betagozódás ellen?

Ötvös András: Ha már a lázadás szót említetted, engem azért érdekelne, hogy ma mi ellen lehet lázadni. Ez ugyanolyan, mint a szex. Egyszer csak előkerül egy darab vagy egy film, amely a szexről szól, és mindenki azt mondja: ú, milyen bátor vállalkozás. Én meg azt kérdezem: mi ebben a bátor? Kozmetikai szereket adnak el meztelen nőkkel?

Járó Zsuzsa: Ma már valóban nem lehet lázadni semmi ellen, hiszen mindent lehet.

Ötvös András: Lehet például állást foglalni, belefolyni a közéletbe, véleményt alkotni a politikáról, de lázadni?

Járó Zsuzsa: Még akkor se, ha sok fiatal kiégett, kilátástalan helyzetben van, és minden mindegy a számukra?

Ötvös András: ? de a politikához semmi köze az előadásunknak. Emberi frusztrációk jelennek meg benne.

Már szóba került, hogy a főhősben, Jimmyben nagyon sok a frusztráció. De Cliffben és Helenában is? Milyenek ők?

Ötvös András: Egyrészt nyomorultnak látom a karakteremet, Cliffet, másrészt viszont fel tudok nézni arra a tulajdonságára, hogy a csatározásokkor megpróbálja elszívni az indulatokat, igyekszik elfojtani a főszereplő agresszióját, megpróbálja humorral elütni a konfliktusokat. Ezek miatt nagyon együtt tudok vele érezni. Ha pedig együtt tudok vele érezni, akkor meg is tudom őt szeretni. Becsülöm őt, szolidáris vagyok vele, meg tudom őt szánni és így szeretni is. Nagyon tetszik benne, hogy ennyire szembetűnően esendő. Egyébként ugyanennyire látom nyomorultnak a főszereplőt, Jimmyt is. Sőt: ő talán még nyomorultabb, hiszen állandóan kiabál.

Zsuzsa: számodra is fontos, hogy valamit tudj szeretni az adott karakterben?

Járó Zsuzsa: Nem feltétlenül. Ugyanis egyre szívesebben játszom olyan karaktereket, akiknek egyáltalán nincs közük hozzám. Régen mindig az volt a véleményem, hogy az a jó szerep, amelyet közel érzek magamhoz, most viszont már jobban szeretek olyan ember bőrébe bújni, aki például nem szimpatikus nekem.

Ezt nagyobb kihívásnak érzed?

Igen, mert nehéz mindennap meghalni egy szerepben. Ez is nagyon jó, de amikor az embernek már gyereke van, meg ezer dolga, millió nyűgje, baja, akkor jó úgy bemenni a színházba, hogy nem kell feltétlenül belehalnia abba, amit csinál. Helena teljesen más, mint én, ám van egy-két olyan megnyilvánulása, amellyel tudok azonosulni. Nagyon fontos, hogy felismeri, amikor a barátnője bajban van, és tulajdonképpen ő az egyetlen, aki tényleg megpróbál segíteni rajta. Biztos van valamilyen karmikus kapcsolat kettőjük között, amely miatt azt érzi: most jött el a pont, amikor oda kell mennie és ki kell rángatnia abból az élethelyzetből Alisont. Az más kérdés, hogy kell-e, feladata-e segíteni. Régen azt hittem, hogy nekem feladatom megmenteni mindenkit, ma azonban már úgy gondolom: mindenki a saját életéért felelős. Nyilván lehet tanácsot adni, ha pedig kérik a segítséget, akkor adni kell. Alison egyébként hagyja, hogy Helena így tegyen, legalábbis segítségnek indul, de nem feltétlenül az lesz belőle? Mindezen kívül azt is tudom értékelni benne, hogy látja a hibáit, képes bocsánatot kérni és el tudja mondani, hogy: ?Én legalább tudom, mi a különbség jó és rossz között, és ez rossz volt, amit most tettem.?

Ötvös András: Helena szerepében szerintem az a zseniális, hogy megtestesít egy olyan érzést, amelynek ki vagyunk szolgáltatva. Sokszor előfordul ugyanis az életünkben, hogy bár taszít minket valami vagy valaki, érzékileg mégis teljesen felkorbácsol. Ezt az érzést egyáltalán nem uraljuk, ami félelmetes. Ahogy az is, hogy szexuálisan nagyon lehet kívánni egy olyan embert, aki teljesen ellenszenvesen viselkedik.

Járó Zsuzsa: És én ezt képviselem? (nevet)

Ötvös András: Abszolút, mármint azt, hogy a karaktered elmossa, mi a helyes viselkedés. Helena nagyon erős konvencióból jön ? ha már társadalmi dolgokról beszélünk ?, aki nem egy intrikus Biberach, csak egyszerűen elkezd rá hatni valaki, akit egyébként utál, és így kiszakítja őt abból a világból, ahol vannak helyes és helytelen cselekedetek. Ez nagyon tetszik nekem.