Az utóbbi években megjelent írásaiban azzal a kérdéssel is foglalkozott, hogy mennyire másként éljük meg ugyanazokat a helyzeteket. A Falaink című regényében egy iskolás fiú és az édesanyja belső monológjai peregnek párhuzamosan. Mit gondol, mennyire írnánk meg másként ezt a beszélgetést?
Nem ismerjük egymást igazán, de a világlátásunk bizonyára több szempontból is megegyezik, így talán hasonló dolgokban látnánk a lényeget. Viszont mindketten a saját életünk darabkái közé illesztjük be ezeket a puzzle-ket, így a végén mégiscsak két különböző képet adna ki, mást tekintenénk igazán fontosnak, katartikusnak. Az sem mellékes, hogy mi foglalkoztat most minket: mitől vagyunk boldogok vagy elégedetlenek, mire vágyunk vagy mit tudunk most nehezen feldolgozni, ezen érzések szintén befolyásolják azt, hogy milyennek éljük meg ezt a beszélgetést.
Azért is kérdeztem, mert egy olyan drámán dolgozik, amely párhuzamosan mutatná be az eseményeket a különböző szereplők szemszögéből. Miért foglalkoztatja ez?
Azt tapasztalom, hogy minden félreértés, csalódás alapja az, hogy máshogyan érzékeljük a valóságot, és abból másfajta következtetéseket vonunk le. Nem hagy nyugodni, hogyan lehet ezt „lassított felvételen” kielemezni, mit lehet ebből megmutatni, és milyen felelősséget ró ránk mindez – emberként. A színpadon – belátom, kissé kísérletező módon – vajon meg lehet-e ezt mutatni? Filmen biztosan működik, sok hasonló alkotás született már. De izgalmas számomra, hogy színházi jelen időben hogyan lehet megvalósítani mindezt úgy, hogy közben nem zökkentem ki a nézőt. Már több változatot írtam, de még gondolkodom, miként lehetne különböző hangsúlyokkal hatni a néző különböző érzékszerveire. Mást adnánk át a dialógokkal és a látvánnyal.
Elkülönülne a verbális és a nonverbális sík?
Igen, de nem egy időben. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a látottak sokszor ellentétben állnak vagy éppen árnyalják az elhangzottakat, méghozzá úgy, hogy mindezek párhuzamosan történnek. Ám az első változatot – többek közt Székely Csaba javaslatára – átírtam, mert jobbnak tűnt, ha a dialóg és a látvány nem egyszerre, hanem felváltva fut. Aronson A társas lény című kötetének megjelenése óta tudjuk, mennyivel kifejezőbb, nyíltabb lehet a nonverbális kommunikáció, sokkal több dolgot lehet belőle dekódolni. Nem vagyok biztos benne, hogy ennek legjobb tere a színpad, de azt sejtem, ha mégis sikerül, akkor nagyot szólhat. A másik valóságának megélését és ezzel a saját valóságunk átértékelését szeretném megmutatni a történet által.
Ezek szerint ez a dráma már készen van?
Nagyjából igen, ám hiányzik az a rendező, színházcsináló, aki ebbe beleszeretne, és a javaslataival végleges formába öntené. Ez az anyag rendezői színházi megközelítést igényel, a végleges koncepció pedig valószínűleg sok textuális változást is eredményez majd.
Ez színházi szerzőként egyáltalán nem zavarja? Hogy a darab sokszor csupán kiindulási pont.
Mindaddig, amíg a szöveg integritását sértő változások nem történnek, addig nem zavar, ha belenyúlnak. Egyébként is szívesebben bízom ezt a feladatot egy dramaturgra, aki ez esetben „idegen kéz, friss szem”. Egy színpadi szöveg mindig az előadást – javarészt a rendezői koncepciót – kell hogy szolgálja.
A Falaink című regényt egy szülői értekezleten elhangzottak ihlették, a nemrég Szombathelyen játszott Énis, teis című drámát pedig a nagy nyilvánosságot kapott abúzustörténetek. Az írásnál elengedhetetlen a személyesség?
Kizárólag annyiban, hogy az adott kérdés foglalkoztasson. Ha a személyesség az önéletrajzi vonatkozásokat jelenti, akkor az én esetemben a válasz: nem. Az apámmal való kapcsolatom megjelenik ugyan néhány kisprózámban, de az írásaimra az önéletrajzi ihletettség egyáltalán nem jellemző. Bár az is igaz, hogy nincs olyan irodalmi szöveg – akkor is, ha az írója tagadja –, amelyben ne jelennének meg olyan pillanatképek, viszonyok, helyzetek, amelyek a szerzővel megtörténtek, megtörténhettek volna, vagy amelyre vágyakozik. Az említett drámában az érdekelt, hogyan dolgoz fel egy társadalom egy abúzusnak mondott helyzetet. Nem az foglalkoztatott, hogy megtörtént-e, mert azt nem tudjuk, és bizonyítani is nehéz, ha nem éppen lehetetlen. Az érdekelt, hogy mi történik a feltételezett áldozattal és a feltételezett bűnelkövetővel. Mi történik az ő családjukkal.
A Falaink története úgy kelt az olvasóban erős érzelmeket, hogy a szöveg rendkívül feszes, szinte steril.
Mindenféleképpen el akartam kerülni, hogy a szöveg érzelmes, szentimentális vagy didaktikus legyen. Továbbá arra törekedtem, hogy a két szereplő szólaljon meg a szövegben, ne én. Ezekből pedig együttesen az következik, hogy ez egy szikár, pontos, az adott szereplő zsánerében megszólaló szöveg, vagy ahogyan egy számomra kedves olvasó fogalmazott: oxigénhiányos. Itt nem egy szépen fotózott kép vált ki érzelmeket, amely az operatőr érdeme, hanem azt akartam, hogy az események az olvasó saját belső moziját indítsák el. Ráadásul – ahogyan az életünkben is rendre átértékelünk eseményeket – a szövegben is folyton változik a szereplők, sőt az olvasók megélése és megértése, így előfordulhat, hogy az olvasó húsz oldallal később jön rá valamire vagy éppen értékel át egy történést. Ez aktív részvételt kíván. Ha hajlandó vagy menni vele, néha ellökni magadtól a szöveget, lassítani és gondolkodni rajta, akkor a bőröd alá mászhat.
Fabrikálós író, aki ezt a steril szöveget hosszas utómunkával teremti meg, vagy könnyedén, gyorsan születik meg a regény?
Amikor írok, jórészt átszellemülten beleélem magam a szereplők helyzetébe, olyankor sosem fabrikálok. Mielőtt regényt írok, számos jegyzetet készítek a szereplőkről, a velük történtekről. Nagyon jól kell ismernem minden figurámat, az egymáshoz való viszonyukat, a keretrendszert. De sosem pottyan ki belőlem nyomdakészen a szöveg. Sokszor át kell mennem a jeleneteken: húzok, szikárabbá teszem, pontosítom, ritmizálok. Ilyenkor már igyekszem távolságot tartani a szövegtől.
Hétközben az ügyvédi hivatásának él, egyetemen tanít, és az eSzínházat vezeti. Van dedikált ideje az írásnak?
Nincs, de például az iskolai szünetekben többet tudok írni. A hétköznapokban az egyéb teendők elviszik a fókuszt. Érthető módon az írást helyezem a legutolsó helyre, hiszen egy csomó dolog előtte van: az említetteken túl a gyermekeim, az otthoni teendők. De közben ebben van egy Janus-arcúság, mert nem csak akkor írsz, amikor ülsz a gép előtt. Ha benne vagy egy regényben, akkor ahogy jársz-kelsz a világban – mindegy, hogy reggelizel, futsz vagy éppen a kocsiban ülsz –, egy csomó dolog, ami történik veled vagy körülötted, óhatatlanul beleízesül, belekéredzkedik a szövegbe. Ha pedig felszikrázik, nem vagyok rest félreállni az úton és bepötyögni a telefonomba, hogy – a példa kedvéért – amikor Géza bemegy a benzinkútra, akkor ne egy Nemzeti Sportot vegyen, hanem egy Élet és Irodalmat, mert az a megoldás. Emlékszem, az Alkalomadtánt írtam, és itt, az Irányi utcában sétálva morfondíroztam valamin. Nem voltam elégedett az apa figurájával. Előtte olvastam egy hosszú beszélgetést Nádas Péterrel, amelyben elmesélte, hogy évtizedeken át futott. Mai napig emlékszem a pillanatra, amikor képletesen a homlokomra csaptam, hogy: – Hát persze, hogy az apa fut!
A színdarab más?
Az tudatosabban építkezik, és hamarabb kirobban. A dráma a megírásában is drámai, akár egy örvény, bár a színpadi szabályok alapos ismerete elengedhetetlen. Aztán természetesen itt is jön az átdolgozó, hangsúlyokat áthelyező, polírozó fázis. Vagy az újratervezés, ha mégsem működik a megálmodott szerkezet, ív és ritmus.
Az eSzínháznak már fesztiválja van, és a járvány miatti korlátozások elmúltával arra törekszenek, hogy unikális tartalmakat tegyenek elérhetővé a felületen. Ez kulturális értékmentés vagy széles közönség számára örömforrás?
Óhatatlanul mindkettő. Organikus fejlődés indult el 2022 őszén. A járvány idején nagy érdeklődés övezte a felvételeinket, aztán ahogy kinyitottak a színházak, a nézők – nagyon helyesen – inkább ismét élőben akarták látni az előadásokat. Időközben a kultúrafogyasztók rájöttek, hogy nagyon sok korlátot le lehet gyűrni a streammel: a földrajzi távolságtól a fogyatékkal élők nehézségein át a már műsorról lekerült darabok megőrzéséig. Elkezdtek létrejönni azok a felvételek, amelyek elmozdultak a színházi közvetítésektől a film irányába. Ez adott új levegőt az online színháznak, és úgy tűnik: a nézők szeretik, keresik az igényes, újszerű látásmódú tartalmakat.
A kultúrafogyasztónak jó a szeme, jó az orra. A Találkozásnál a Katonában és a Szabad lebegésnél a Radnótiban a színházi körülmények közt létrejött produkciókat kimondottan filmes szempontok szerint adaptáltuk, és ezek kizárólag az eSzínház felületén elérhetőek. Az eSzínház holisztikus szemlélettel dolgozik: a kortárs tánctól a bábszínházon át a klasszikus zenéig vagy éppen a jazzig a kultúra számos szegmensét felöleli. Így akadhatnak örömteli ahaélmények, átjárások, hiszen Fischer Iván rajongója lehet, hogy megnézi a Textúra előadását a Szépművészetiből vagy egy darabot az Örkény Színházból és fordítva. A külföldi magyarok aránya 5-8 százalékról felkúszott 15–20 százalék közé. De természetesen a felületnek van egy markáns kulturális értékmegőrzésre irányuló törekvése is. Az eSzínház folyamatosan keresi a helyét, és ezzel a filmes színházi műfajjal úgy tűnik, tudunk nyitni abba az irányba, amely egyszerre izgalmas a nézők és a színházak számára. Ne feledjük el, hogy mi abban az esetben vagyunk érdekesek, ha a színház és a néző is jól érzi magát. Ebben a kreatív térben pedig még számos lehetőség rejlik.
Gyerekszínészként találkozott először a színházzal, majd íróként és az eSzínház alapítójaként rendszeresen részt vett alkotói folyamatokban. A rendezés gondolata nem foglalkoztatja?
Évek óta izgat és érdekel a rendezés, jelentkeztem is rendező szakra, az utolsó fordulóban estem ki, mikor a jogon államvizsgáztam. Egyelőre azonban több lovat ülök meg, mint amennyit biztonsággal tudok, úgyhogy inkább figyelem, hogy dolgoznak a színházi rendezők.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
