Ahogy legutóbbi filmjénél, Trier most is egy szinte önálló kisfilmmel kezd. Ám míg a dühítően ostoba, ál-szimbolikus és pszeudo-intellektuális, önmaga paródiájának is nevetséges, görcsösen és üresen polgárpukkasztó Antikrisztus első pár perce a filmtörténet egyik legjobb kisfilmje (hátborzongató a feszültség a túlzóan csodálatos megkomponáltság és az elképzelhetetlenül brutális cselekmény között), addig a Melankólia történetét ? és így a filmvégi armageddont is ? summázó némajáték a maga végletekig esztétizált, szinte mozdulatlanra lassított képeivel csak megelőlegezi a következő két és egynegyed óra modorosságát, szépelgéseit, meg a fejét időről időre felütő unalmat.
 |
| Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg |
A két egyenlő hosszúságú részre osztott film egy testvérpár egymástól szögesen eltérő viszonyulását mutatja be a közelgő világégéshez. Justine súlyosan depressziós, végtelenül pesszimista, így az élet talán egyetlen pozitívumaként éli meg a pusztulás közeledtét; Claire ezzel szemben úgyszólván természetes érzelmeket ? pánikot, halálfélelmet, kétségbeesést ? él át. És ha Trier valóban megelégedne ennyivel, egy szép és erős kamaradráma lenne a végeredmény. A parádés szereposztás a legtúlzóbb elvárásokat is kielégíti; Kirsten Dunst Justine szerepében a gödör szélétől a legaljáig fájdalmas hitelességgel jelenít meg puszta arcjátékkal minden lelkiállapotot, s a nővér szerepében Charlotte Gainsbourg nemcsak nagyobb érzelmi skálán mozog, de nővérével való, folyamatosan változó, a gyűlölet és a mindent megbocsátó szeretet közt ingadozó viszonyát is tökéletesen ábrázolja. A kétféle reakció, Dunst paradox módon növekvő, mert már csak meghatározott ideig tartó életkedve és Gainsbourg ezzel épp ellentétes zuhanása a rettegésbe ? ha nem is 136 percig, de ? el tudna vinni egy filmet. Csakhogy.
Csakhogy ott vannak az olyan abszolút öncélú jelenetek, amelyeknek Trier nem csak az esztétikáját, de hitelességét is a tévéreklámokból kölcsönözte; mint amikor Dunst meztelenül elhever az éjszakai patakparton a holdfényben, vagy amikor a szabadon eresztett, persze koromfekete ló a történet színhelyéül szolgáló luxuskastély gyepét legeli, háttérben a közeledő kék bolygóval, csodásan beállított nagytotálban. Ha nem zavarna a képek veszélyesen magas giccs-szintje, még akkor sincs szükség ezekre a képsorokra, hiszen öt feszült másodperc Dunst és Gainsbourg között sokkal többet elmond a két nőről, mint amikor együtt szedik a birtokon a feketeribizlit, és a hirtelen eleredő hó mosolyt csal az ajkukra. Így aztán a képek alatt vissza-visszatérő Wagner-zene sem tűnik a kompozíció szerves részének, inkább a monumentálisnak szánt jelenetek monumentálisnak fényképezett képeit monumentalitással túltölteni akaró, és így a hatásvadászathoz nagyban hozzájáruló elemnek.
 |
| Alexander Skarsgard és Kirsten Dunst |
Triernek ennyi buktatókő sem volt elég: a sztori is többször megbicsaklik. Az első rész, a közel egy órás esküvő, amelyben Justine és vőlegénye, valamint családjának tagjai adnak számot saját neurózisaikról, végül egy lehelettel leröpül a vászonról: ahogy kiderül, hogy Justine depressziója nemhogy nem múlt el a normális élet reményétől, de erősebben tört elő, mint valaha, újdonsült férje egyszerűen kisétál az életéből, megelégedve azzal a magyarázattal, hogy ?de hát mit vártál?? ? ahogy már azt friss házaséknál szokás. Később kiderül: Trier nem döntötte el azt sem, hogy a világvégi kastélyt afféle sziget-motívumként kívánja használni, ahol külvilág híján egy apró közösség tanulmányozható, vagy a helyszín nem metaforikus, hanem valós. Sok minden az előbbire utal, csakhogy Claire például az interneten utánanéz a bolygónak, használják a telefont, és így tovább ? így viszont hiteltelen, hogy senkinek eszébe sem jut belenézni a híradóba, hogy mi is várható, inkább egy kisgyerek által megalkotott, faágból készült eszközzel próbálják maguk kitalálni, hogy lesz-e ütközés vagy sem; vagy miért nem hívják fel vagy keresik más rokonaikat.
A Melankólia a létező összes szempontból jobb, mint az Antikrisztus ? egyet kivéve: még az elvakultan és félresikerülten nagyot mondani akarás is több reményt hagy egy egykor kiváló rendező pályájának jövőjét illetően, mint egy öntetszelgő, középszerűségbe hajló fél- vagy negyed siker.
